Múlt hétvégén ünnepelt a főváros: 100 éves születésnapot ült sok-sok épület. Szerintem több szempontból is egy nagyon sikeres és jó program ez, bár egy barátommal mindig vitatkozunk, hogy az 1912-ben épült épületek egyike-másika, valljuk be, tényleg nem a legszebb. Mennyivel sokszínűbb lenne a bemutatandó házak palettája, ha például 150 vagy még inkább ha 160-170 esztendős házakat ünnepelhetnénk... Valójában nem is szól más ez ellen, mint az, hogy nem teljesen kerek az évszám... Bár, mondom, nekem az 1912-es keltezésű épületekkel sincs semmi bajom. (Egyébként pedig szerintem ez az ünnep az adott ház lakóközösségéről és lakóközösségének szól. Legyen csak mindenki büszke a maga lakóházra, csinosítgassa, szépítgesse. Idővel az ilyen spontán dolgokból nagyon jó kis lakóközösségek kovácsolódhatnak.)

Mindenesetre ez a kis vita inspirált, hogy megírjam ezt a bejegyzést, és megpróbáljam megvilágítani, hogy a 100 évvel ezelőtti városépítészet nagyon is méltó arra, hogy ünnepeljük. Leginkább akkor tudjuk ezt értékelni, ha a gyökerekhez nyúlunk vissza, és megvizsgáljuk, hogy egyrészt mi inspirálta az építkezéseket, másrészt pedig, hogy milyen életmódot váltottak fel a mostanság centenáriumot ülő épületek. Ezek szemléltetésére álljon itt néhány fotó, melyek - bármily hihetetlen -, mind Budapesten készültek a XX. század elején (többnyire Angyalföldön vagy Vizafogón).

Körülbelül 100 évvel kezdődött ugyanis az a szociálpolitikai városfejlesztés, aminek nem is az volt elsősorban a célja, hogy építészetileg, művészetileg adjon hozzá Budapesthez valami újat, hanem pont hogy a lakosok életmódját, mindennapjait javítsa, adott esetben felemelje. Ebből a szempontból nagyon is dicséretesek ezek az épületek, hisz sok ezer ember nyomorát cserélték fel luxus körülményekkel. 

Budapest az 1880-as évektől kezdve hihetetlen mértékben fejlődött és növekedni kezdett. Ennek hátterében nyilván a kiegyezés utáni kialakult "boldog békeidő" gazdaságélénkítő korszaka állott, de legalább ennyire nem elhanyagolható jelentőségű az sem, hogy földrajzilag Európa egyik legnagyobb fővárosa a miénk. Így a terjeszkedésnek természeti akadályai sem voltak. A XX. századra a kb 20-30 évvel korábbi 60.000-ről 900.000-re nőtt a lakosság száma, ami bár fejlődési mutatókban felettébb impozáns volt (csak az amerikai városok tudtak ilyen, vagy nagyobb gyarapodást ez idő tájt felmutatni), viszont legfőképpen a lakásügy és a közoktatás területén óriási problémákat generált. A lakosság nagy része (többnyire az ipari munkásság) kénytelen volt az agglomerációból ingázni nap mint nap munkahelyére, gyerekeik pedig ideiglenesen bérelt "lakás-iskolákban" tanultak írni, olvasni. Az 1910-es évekre mintegy 57 iskola működött ilyen körülmények között a fővárosban, és a majd egymiliós városban alig 300 üres lakás volt csupán.

Budapest székesfőváros a helyzet orvoslására egy nagyobb építőakciót volt kénytelen megkezdeni. Egy öt évesre tervezett program indult el 1909-ben, amit gyakran Bárczy-programnak is neveznek mind a mai napig. Bárczy István volt ekkor a város főpolgármestere, akinek a mai Budapest rengeteget köszönhet. Na és persze a Budapest100 program is! :-) A tervet sikerült túlteljesíteni, és csupán 4 év alatt 6000 új lakással, 25 bérházzal, 19 lakóteleppel, 55 iskolával gyarapítani szeretett magyar fővárosunkat. A terv annál is inkább működőképes volt, mert a városnak ez majdhogynem semmibe nem került. Az egész akciónak nagyon pontos és szigorú költségvetése volt, és a lakások a rendesnél 30%-kal alacsonyabb bérek mellett is önmagukat törlesztették.

Miközben a szegényekről való gondoskodás ilyen megoldásban csúcsosodott ki, közben a városvezetésben is változások álltak be. A korábbi szimplán adminisztratív funkciót ugyanis felváltotta az aktív kommunális gazdaság- és társadalompolitika, amelynek eredményeképpen Budapest önkormányzata az ország legnagyobb vállalkozójává lépett elő. A városvezetés megvásárolta a korábban magánkézben lévő vállalatokat, s mint vállalkozó látta el pl vízzel, gázzal, árammal a lakosságát. A Bárczy István nevével fémjelzett várospolitika legnagyobb újdonsága az volt, hogy a városvezetés felismerte a szociális kérdések megoldásának fontosságát, amivel a társadalmi feszültségeket is csillapítani lehetett. Újító szellemű volt az az elhatározás is, hogy a főváros telekvásárlásokba kezdett, gyarapítva ingatlanait. Az így megszerzett telkeken indult el a községi kislakásakció, amivel egy olyan gondoskodás kezdődött el, amelyre Európaszerte alig lehetett példát találni.
 Számomra az egész programban a tervszerűség a legszimpatikusabb, ill az, hogy nem az adott pillanati helyzet sarkallta döntésre a városvezetőket. A kislakásos házak esetében például azokat könnyen elbontható anyagokból kívánták felépíteni. A könnyű szerkezetet indokolta az is, hogy mivel ezeket a telepeket Budapest olyan területein jelölték ki, amelyek 10 vagy 20 év elteltével a városfejlődés szempontjából előreláthatóan egyre értékesebbek lesznek, és így, az addigra már akadályozó tényezővé váló kislakások egyszerű elbontásával a terület könnyen felszabadítható legyen. Az már más kérdés, hogy néhány ilyen korai lakótelep – noha maximum 30 évre tervezték őket – a hetvenes évekig is fennállt és működött. Ilyen volt a hírhedt "Tripolisz" Angyalföldön, aminek emléke mai napig aktívan él az egykori lakosok emlékezetében.

Így tehát a főváros attól függően, hogy az adott beépítésre váró telek mennyire volt a jövőbeli városfejlődés szempontjából értékes hely, ideiglenes barakkokat, illetve a kevésbé frekventált helyszíneken állandó, kb 20-30 élettartamra tervezett kislakástelepet létesített. A két típus közül az előbbi változat hozott igazán újdonságot, hiszen ezek az épületek hordozhatóak voltak. Ilyeneket Budapesten néhány raktár, ill barakkiskola kivételével addig még soha nem emeltek.

 Ezzel párhuzamosan a belvárosban pedig neves építészek tervezte 4-5-6 emeletes bérházak nőttek ki a földből, amelyek sok esetben művészileg is nagyon jellegzetes lenyomatai ennek a kornak. Csak néhányan a tervezők közül a teljesség igénye nélkül:Baumgarten Sándor, Haász és Málnai, Hikisch Rezső, Jónás Dávid és Zsigmond, Komor és Jakab, Lechner Ödön, Medgyes Alajos, Pártos Gyula, Pecz Samu, Ray Rezső, Sterk Izidor, Zrumetzky Dezső, stb. És hogy visszakanyarodjak a kezdő felvetésre, hogy mennyire képviselnek művészettörténeti értéket ezek az épületek 100 év távlatából, az persze az elmúlt évtizedektől is függött. Eredetileg viszont a nívót az a bizottság garantálta, amely az építőakció irányítására alakult. Tagjai között ott találjuk többek között Alpár Ignácot, Fischer Józsefet, Hauszmann Alajost, Quittner Zsigmondot, Ullmann Gyulát, Wellisch Alfrédot. A kor építész szakmájának krémjét.

 - folytatás következik -

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.