A Duna örök - hogy valami közhelyes gondolattal indítsam ezt a bejegyzést.

A bejegyzést, amelynek az a szomorú apropója van, hogy a vízfolyam örökkévalóságával sajnos az is együtt jár, hogy az időnként megárad. Nem kímélve erdőt, mezőt falut és tanyát, szegényt és gazdagot... Ennek lehetünk most mi magunk is tanúi, ne adj'Isten, elszenvedői.

Budapest, csúnyán mondva, már hozzászokhatott, hogy időnként a víz lesz az úr a város utcáin - persze a nagy "úr" kordában tartására minden korban odafigyeltek. Kérdés, hogy ez mennyire sikerült.

Árvíz a Vigadó térnél, 1930-as évek

Vannak, vagyis voltak, ugyanis olyan nagy "történelmi" árvizek, amelyek - bár több száz évvel ezelőtt történtek - de még ma is részese a budapesti aktív emlékezetnek. Nagyon sokáig az 1775. évi áradás tartotta a rekordot, majd ezt 63 évvel később felülírta a hírhedt 1838. évi nagy jeges ár. (Nem akarom én az ördögöt a falra festeni, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy érdekes egybeesés, miszerint akkor ugyanolyan márciust éltek át eleink, mint mi idén. Havazott, fagyott, ami napközben megolvadt az éjszakára jéggé dermedt, és a tél egyáltalán nem akarta helyét átengedni a tavaszi meleg(edés)nek.) A hó csak hullott, a Dunán beállt a jég olyan szinten, hogy biztonságban lehetett rajta közlekedni Pestről Budára - egyéb átjutási mód és lehetőség amúgy sem lévén. Egyszer csak  végre enyhébbre fordult az idő, már a Duna páncélja is repedezni kezdett, amit a jégtörő ágyúlövések is hírül adtak. A korabeli katasztrófaturista helyiek nagy gyönyörködéssel néztek végig a partokról a hatalmas jégtáblák megindulását, az időközben eleredt ónos eső sem jelentve számukra kényelmetlenséget. Végre folyt a Duna! Most már a fővárosi emberek is vidámabbak lettek. Ám ugyanaznap éjjel Csepelnél a jégár megakadt és az éjszaka folyamán újra összefagyott, ami a víz folyását eltorlaszolta. Pest Buda között újra beállt a jég.

- Nos, ha beáll, majd megindul megint! - hessegették el a gondot a helyiek, nem is sejtve, hogy az Alpokban végre beköszöntött a tavasz és a megindult olvadás óriási víztömeget tolt a Dunába.

Árvíz a Margit-szigeten, XX. sz. eleje

Pest, 1838. március 13. éjjel.

Sötétedéskor ki-ki hazasietett vacsorázni vagy a színházi előadásra parádéba vágni magát. A Belváros némely szegletén pedig kigyulladtak a nemrég felállított légszeszlámpák, a modern technika némileg bűzös, de eladdig hihetetlen erősséggel világító vívmányai.

A Nemzeti Színház (a mai Astórián) aznap este a Beatrice di Tenda című olasz operát játszotta, a nézőtér zsúfolásig megtelt. A lelkes nagyérdemű ráadásul olyan zajosan verdeste össze a tenyerét, hogy 9 óra tájban a tapsviharban nem is igen hallották meg az ágyúszót, ami a jégzajlás újabb megindulását jelezte.

Igen ám! A csepeli jégtorlasz azonban megállította a Duna vizét, és az egyre gyűlő és gyűlő víz átszakította a Váci-gátat, ami kb a mai Kossuth tér magasságában húzódott védelmezve a Belváros házait. A víz rázúdult a városra, és átrohant rajta Csepelig, a soroksári Dunaág gátjáig, amely a kétoldali nyomás alatt szintén összeomlott. Ezzel a katasztrófa betetőzött.

A Nemzetiben ezalatt folyt a játék, sem a nézők, sem a színészek semmit sem sejtettek a kint pusztító veszedelemről. A közeli Német Színházból ugyanekkor egyenesen a nézőtérről mosta ki a víz a közönséget...

Másnap reggelre velencei kép fogadta a fővárosi lakókat... A korábbi évek áradásaiból megtapasztalva a városi tanács már 1830-tól elrendelte, hogy minden ház tulajdonosa önmaga és lakótársai biztonságára tartson udvarán csónakot készenlétben. Csakhogy a könnyelmű polgárság nagy része ennek nem tett eleget... Pedig milyen jól jött volna 1838-ban... Bár ez volt talán a legkevesebb. Az idő tájt lényegében előírástól függetlenül nagyon sok ember tartott ilyen vízi járművet, hisz hidak hiányában ki-ki csak ezzel tudta elérni budai nyári lakját vagy épp szőlőskertjét. Annál nagyobb probléma volt a segítő kéz hiánya. Az olyan önzetlen segítők, mint Wesselényi báró sajnos kevesen voltak.

Az árvízi hős március 14-én, szerdán reggel 5 órakor, még szürkület előtt kezdte el embermentését, amikor is elhagyva szállását "a Kígyó utcán át övig fagyos vízben gázolva a (régi) Városháza felé tartott, hogy az ott hír szerint összegyűjtött csónakok egyikével menteni induljon. A helyszínen azonban egyetlen csónakot sem talált, így a fagyos vízben gázolva új útvonalra lépett. Hét órára járt már az idő, amikor végre a városi szenátorral találkozván beszállt annak csónakjába, és a Belváros alacsonyabb házaiból egész sereg ember és holmi mentésére sietett. Ez után a szegényebb, és ezáltal jobban kiszolgáltatott, helyzetű külvárosiak felé vették útjukat." Menet közben több mentő csónakkal is találkoztak. Ezekről így írt később Wesselényi naplójában:

"A segíteni sietők közt kevés ismerőst, mágnásaink és ifjú  uraink közül egyet sem láttam, végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllal, örültem látásukon. Kérdésemre: merre veszik útjokat, s hol fognak dolgozni? Csekonics azt felelte: "Ich suche einen Stall für meine Pferde (Istállót keresek a lovaimnak). Botránkozás borzalma fogott el ennek hallására.

A borult égből köd és hózivatar szállott le, az estvét siettetni s az éjet feketébbé tenni. Ennél borzasztóbb estvét és éjet sohasem értem. Leirni azt tollam s tán senkinek is tolla nem képes. Az egésznek minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alakítana, s százanként oly jelenetek együtt, s egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledék, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákban haladni, bárhonnan jött, hol volt és hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek s fedelek lezuhanása - szétzúzással fenyegette. Hol elől, hol hát megett, hol oldaltfél omlott össze egy-egy épület. Csak ezeknek a dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről időre a kétségbeesők sikoltásait és segítségért már rekedt bőgéseit. Tíz felé is akarván és kellettvén menni, de csak egyfelé mehetni, százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni, s a többit a halál torkában hagyni, visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei és feleségei már benne vannak, s ezeknek jajjait, zokogásait hallani, mindez oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni, szívetrepesztő."

Víz áll a Magit Fürdő bejárata előtt a Margit-szigeten

Wesselényi szemtanúja volt a mende-monda szerint egy olyan jelenetnek is, amikor a Nemzeti Színház igazgatója egy csónakba szeretett volna felkérezkedni, de a dereglyés 20 forint viteldíjat kért érte. A direktornak azonban csak 5 forint volt a zsebében és egy aranyóra a karján, a dereglyés pedig nagyon szigorúnak bizonyult... Visszautasítását nyomatékosítva a hajólapáttal még jól fejbe is vágta a színi igazgatót, hogy az elalélva a vízbe esett...

Persze voltak jobbhiszemű egyének is akkor a városban. Ott volt például Eckstein Adolf, akit az ár elvonultával nemessé ajánlott a megye közgyűlése érdemeit jutalmazandó. Megemlítenek egy Surinák közlegényt is, aki saját életét sem kímélve fáról ugrált a házak tetején rostokoló menekültekhez segítő szándékkal.

Érdekes, hogy a Ferencesek temploma mindeközben szárazon maradt... A templom egyik barátja, Gasparich Kilit szintén élen járt az embermentésben.

A "hálás" utókor pedig? Kilit barátot 1848-as szereplése miatt kötél általi halálra ítélték... Wesselényi báró a fagyos vízben való járkálás után súlyosan megbetegedett. Külföldi kezeléséhez csak hosszas utánajárás révén járultak hozzá. Mikor azonban hazatért, kegyetlenül háromévi börtönre ítélték hűtlenség vádjával. 

És mi lett Pest-Budával az áradás után. Szerepeljenek itt csak szimplán számadatok:

A Duna vízszintje 1838. március 15-én, délben a tetőzéskor: 10 méter volt. Víz alá került Lipót-, Teréz-, József- és Ferencváros és a Belváros.

Pest 4254 épületéből az áradást csupán 1146 élte túl épségben, 2281 ház teljesen összedőlt, 827 pedig javításra szorult. A legnagyobb pusztulást Ferencváros képe mutatta, itt csupán 19 ház maradt épen, 438 tökéletes romhalmazzá lett, 72 pedig súlyosan megsérült.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.