Április 14-15-e a 100 éves házak születésnapja. A Miénk a Ház! szervezésében két városnéző sétán is részt vehetnek az érdeklődők. Egyik sétánk Raoul Wallenberg svéd védett házait mutatja be, amelyek közül az egyik - véletlen egybeesés - idén pont 100 éves. Ahogy Wallenberg is idén ünnepelné 100. életévét - ha megélte volna ezt a szép kort, de ez egy másik történet...

Másik sétánk szintén Újlipótvároshoz kötődik: a kerületrész 100 éves házaiba látogatunk el. Túránk állomása lesz a Visegrádi 29, aminek gyönyörű szecessziós előtere van, megnézzük a Hegedűs Gyula 32-t és az innen nem messzire lévő 15-öt is. Ez utóbbi bár tavaly ünnepelte 100. évét, de közelsége, érdekessége miatt talán megéri ezt az egy év csúsztatást. Túránk során bemegyünk a Tátra utca 4-be, a szemben lévő 3-ba is, ahol nagyon sok kis érdekesség őrzi a múltat. Végezetül a Hollán 3-ban járunk nyomába, hogy mi maradt meg 1912 óta az épületben.

Egy épület sajnos kimaradt a felsorolásból, és túránkból is, nem véletlenül. A Visegrádi utca 60 technikai okok miatt nem került bele túránkba, ezért kárpótlásul erről szeretnék most itt írni.

Illetve nem is annyira az épületről (sajnos az épület jellegét megadó szecessziós vakolatdíszekből, sgraffitókból mára semmi nem maradt...), hanem egy építész, fotográfusról, aki sokak szerint maga a tervező. Ő volt Vydareny Iván. Az épület homlokzatán kis emléktáblácska is hirdeti, és szakirodalomban is Wellisch Alfréd szerepel a Visegrádi 60 tervezőjeként, a családi emlékezet azonban egyértelműen  - ahogy a bizalmas barátai hívták, "Fatu-nak", azaz a Vydareny család fejének tulajdonítja az épületet. Wellischéknek pénzük volt. Meg irodájuk. Vydarenynek meg tehetsége volt és egy nagyon jó barátja Wellisch Alfréd személyében. Egy ilyen majd' 40 éves munkakapcsolatban pedig könnyen elképzelhető, hogy nem volt probléma, hogy ki jelez egy-egy épületet. A Wellisch iroda egy volt Vydareny Ivánnal és fordítva.

Az, hogy a Visegrádi 60 mégiscsak Vydareny műve mi sem bizonyítja jobban, mint ismét csak a családi memoár. Ez feljegyezte ugyanis azt, hogy "Fatu" mindig nagy megelégedéssel nézett ki otthoni lakása ablakából, mivel történetesen pont szemben lakott az idén 100 éves házzal. Így megadatott neki az a szerencse, ami nagyon kevés építésznek: saját művét csodálhatta nap mint nap.

Tervezői érdemei mellett ennek a szlovák származású tehetségnek volt egy másik nagy szerelme, a fotózás. Képeinek zömét Angyalföldön és Újlipótvárosban készítette, ma ezek a fotók nagyon jól használható kordokumentumok - na és természetesen gyönyörű műalkotások. Bárhol lakott is, a fürdőszoba az egyben laboratórium is volt, a fürdőkádnak mindig volt egy deszka fedele, amin az előhívó folyadékok sorakoztak, a mosdókagyló pedig egyúttal a fotók öblítésére is szolgált. Az ablak, magától értetődően sötétíthető volt. És itt töltött hosszú órákat az az ember, aki ha bárhova is ment, a nyakában mindig ott lógott a Mentor: a nagy fekete tükörreflexes készülék, benne a 4,5-ös Heliárral, mert az volt a kedvence.

A képeket csakis saját szórakozásra készítette, az, hogy ebből éljen, fel sem merült benne. Nem volt élelmes - mondhatnánk. Vagy inkább művész volt, aki a művészetnek élt.

 Angyalföldön

öngyilkos mentőállomás a Népszigetnél

borbély a vizafogói Duna parton

 a Margit hídnál

Kossuth tér, ahogy Vydareny a Wellisch iroda ablakából látta az 1940-es években

halászat a Dunán

mosás a Rákos patakban

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.