Amíg az áramszolgáltatás megindításakor szinte evidens volt, hogy abban a magántőke  játssza  a főszerepet, addig a villanyáram használatának elterjedésével már felmerült annak az igénye, hogy az áramtermelés és -elosztás állami (vagy fővárosi) közület kezében legyen. Az 1900-as évek elejére Budapest vezetése számára ebben a helyzetben két alternatíva adódott: vagy tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Villamossági Rt. és a Budapesti Általános Villamossági Rt. (lásd korábbi bejegyzések) megvásárlása ügyében vagy saját erőművet építtet. Mindkettő irányba lépéseket tett a városvezetés, azonban első körben egyik sem vezetett eredményre. A két magánvállalat igen nagy árat kért megváltásukért, a saját telep építésére (vízierőmű formájában!) kijelölt soroksári Duna-ágon pedig csak igen lassan és óriási költséggel lehetett volna a beruházást elkezdeni.

A főváros címere a Kelenföldi Hőerőmű homolokzatán

A megoldás 1911. június 28-án született meg. Mégiscsak saját áramfejlesztő építésébe kezdett a főváros, de nem Soroksáron hanem Kelenföldön és francia kölcsönből. Az erről szóló határozat indította el a  főváros új, önálló intézménye, a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (BSzEM) létrehozását. Az új vállalat azonnal megkezdte a leendő vásárlóinak toborzását - erre a célra külön ügynöki hálózatot szerveztek - és rövidesen áramvételezési szerződést is sikerült kötni a Budapest Városi Villamos Vasúttal, ami akkor a legjelentősebb vásárlónak számított. Az új cég vezetői kezdettől azt propagálták, hogy a létesítendő erőmű az általuk megszabott  egységárakkal fog termelni és egységes áramnemet is szolgáltatnak majd. Ezzel elég erős konkurenciát állítottak mind az MV Rt., mind a BÁV Rt. számára, aminek a célja a két magáncég térdre kényszerítése volt. A főváros "taktikája" úgy tűnik, bevált. 1911 után újból elindultak a tárgyalások a két korábbi áramszolgáltatóval, s ezúttal az egyezkedési folyamatot siker koronázta. Budapest 1914. június 1-én kezelésébe vette először a Magyar Villamossági Rt. telepét, majd 4 évvel később a Budapesti Általános Villamossági Rt. koncesszióját is felmondták. Az MV Rt. összes dolgozóját - az igazgatókat kivéve - az új cég ideiglenes jelleggel, de változatlan illetménnyel átvette. A BÁV Rt-től pedig valamennyi berendezés is átkerült az új vállalkozásba.  A két vállalat megváltásával a főváros elérte a kitűzött célját, azaz azt, hogy a város fogyasztói immár egy kézből, a főváros vállalatától vásárolták az áramot. A szolgáltatás ezzel közszolgáltatássá vált, s mint ilyennek az árszabása és elosztása teljesen és kizárólag a városvezetés kezében összpontosult, azaz a lakosság érdekének megfelelően vált irányíthatóvá. (Érdekes, hogy 100 évvel ezelőtt az, hogy a főváros a saját kezelésébe vegye az összes közcélokat szolgáló üzemet, általános tendenciának mutatkozott. A gázművek megváltására szinten ekkor tájt került sor.)

A Kelenföldi Hőerőmű ma

A budapesti döntéshozókat persze nem csak az anyagi érdek vezérelte a két telep megvásárlásakor. Erre azért is szükség volt, mert odáig mindegyik vállalat más-más rendszer szerint látta el az energiaszükségletet, és ez meglehetősen káoszos helyzetnek bizonyult az elektromosság használatának elterjedésével. A BÁV Rt. egyenáramot szolgáltatott, az MV Rt. pedig váltakozó áramot termelt. Más volt a díjszabás és más szerkezeti igényei voltak az eltérő rendszereknek is.

No de térjünk vissza a városvezetők 1911-es tervéhez, a saját erőmű létesítéséhez. Erre - a soroksári lehetőség elvetése után - a lágymányosi télikikötő melletti területrész mutatkozott a legalkalmasabbnak. Itt rendelkezésre állott a kellő mennyiségű hűtővíz a gőzturbinák sűrítői számára. A meglévő vasúti csatlakozások lehetővé tették a bányákból érkező szén közvetlenül a telep területére való szállítását, illetve a salak ugyanazon úton történő eltávolítását. Kedvezőnek bizonyult a terület egészségügyi és várostisztasági szempontból is, mert az uralkodó szélirány dél felé, az akkor még kevésbé lakott területek felé vitte a szennyezett levegőt.

A telep építésére alkalmas hely megválasztása után dönteni kellett a választandó áramnem, feszültség, gőznyomás és gépteljesítmény kérdésében is. A döntés az akkor már nemzetközileg is elismert háromfázisú, váltakozó áramú, 50 periódusú, transzformátoros rendszer mellett született. Ezzel a kelenföldi telep egy újabb áramnemet vezetett be a korábbi kettő mellé: a legmodernebbet és legelőnyösebbet.

Az áramfejlesztő telep építkezési munkái 1912. augusztus 2-án kezdődtek Reichl Kálmán műegyetemi tanár tervei alapján, az áramszolgáltatás pedig 1914. június 18-án indult meg. Ez egyben a háromfázisú szolgáltatás születésnapja is Budapesten. 

Az 1914-es állapot

A tervezéshez nagyon profi módon kezdtek hozzá. Mindenben az akkori technika felső szintjét igyekeztek célba venni, anélkül, hogy bármiben is kockázatos csúcseredményre törekedtek volna. Az erőmű építésére kiírt pályázaton öt hazai és két külföldi cég vett részt, s kilenc hónap múlva már alá is írták a szerződést a győztes Ganz Villamossági Gyár és a Nicholson Gépgyár együttesével.

Az első vezérlőterem

Az új erőművel a műszaki fejlődés is egy nagy lökést kaphatott volna, ha az üzem átadását követő néhány hét múlva ki nem robban az első világháború, ami fejlődés lendületét erősen megtörte. Az erőműben a fő problémát a katonai szolgálatra behívott munkaerő felmentése, a dolgozók ellátása, az anyagbeszerzés és a szénhiány jelentették. Ez utóbbi  miatt 1918-ban fogyasztói korlátozásra is sor került. A háború, bár megtörte, de a telep fejlesztését nem állította meg teljesen. 1917-ben új kazánokat és turbina-generátor gépcsoportot helyeztek üzembe, 1918-ban pedig sikerült a BÁV Rt-t is bekebelezni. (A sors különös kegyetlensége, hogy a BÁV Rt. beolvasztása után pár nappal egy újabb katasztrófát szenvedett el az üzem, történetének eddigi legnagyobb géprobbanását.) A háború befejezése után, az 1920-as években aztán megindult a fejlődés. Újabb kazánokat állítottak fel és megkezdték a II. kazánház felépítését is. Ekkorra alakult ki a telep mai képe, a jellegzetes óratoronnyal, amelyet Reichl halála után Borbíró Virgil tervezett.

Alig fejeződött be az 1925. évi bővítés, máris megkezdték az addig 33 MW-os erőmű 150 MW-ra történő bővítését. A kivitelezést 1926-tól 1931-ig tervezték, de ez 1934-ig elhúzódott. Elkezdődött a III. kazánház építése is, amely bővítéshez gyakorlatilag teljesen át kellett építeni a szénszállítást és a vízkivételi művet is.

A szivattyúház a Duna partján

A III. számú kazánház és szénszállító berendezése

A gépház Duna felőli oldalán építettek ki egy teljesen új, 30 kV-os kapcsolóberendezést, s egy korszerű esztétikus vezénylőtermet.

A 30 kV-os kapcsolóház külső fala jellegzetes tégla-architektúrával készült

Ez szintén a hőerőmű "házi építésze", Borbíró tervei alapján készült el, s már a maga idejében is kivívta mindenki csodálatát. Már a '30-as években nagyon sok művészi igényességű felvétel készült az alkotásról, amelyek folyóiratokban illusztrációként vagy a helyszínt rögzítő dokumentációként jelentek meg.

A kapcsolóház ovális alaprajzú, art deco és modern építészeti elveket tükröz.

(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

A hozzá vezető lépcsőház a Bauhausnak is a bölcsőjét jelentő Deutsche Werkbund 1914-es kiállítási mintagyár részleteire emlékeztet.

(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

Bejárat a gépházból a vezénylőterembe (Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

Lépcsőház a gépházból a vezénylőterembe (Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

Az 1930-as évekre Budapest villamosenergia-ellátása döntőben a Kelenföldi erőműből történt. Az új vezérlőterem átadása lehetővé tette a telep nyugodt, átgondolt üzemeltetését. Az új berendezések az akkori technika csúcsteljesítményei voltak, ilyeneket hazai gyárak addig még nem gyártottak. Ez persze azt is jelentette, hogy az elektromos művek kellő óvatossággal fogott hozzá a megvalósításhoz. Nagy újdonság volt a vezénylőteremben kiépített világítóséma, a szelektív védelmek, a nagytranszformátorok és a generátorok esetleges tüzeinek oltására szolgáló önműködő szénsavoltó berendezés is.

A II. világháborúban a Kelenföldi Hőerőművet célzott támadás nem érte (bár ennek ellenére is súlyos károkat szenvedett). Az ostrom után két héttel (!) azonban az egyik gépegységet már sikerült üzembe helyezni, ami egyrészt a Dunai kábelalagút (lásd lent) egy épségben megmaradt 10 kV-os kábelének volt köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a fővárosban 1945-ben egyedül itt maradt meg számottevő széntartalék.

Az erőmű, főleg az épségben megmaradt Borbíró-féle vezérlőterem a mai kor emberének is méltán váltja ki csodálatát. Ez most, az idei Budapest100-on mindenki számára láthatóvá is válik.

A Dunai kábelalagút

Az 1930-as évek végének egyre puskaporosabbá váló hangulatában a hőerőmű vezetése elhatározta, hogy a közelgő háború esetén egy Duna alatti alagúton keresztül oldja meg a kelenföldi és a többi erőmű közötti összeköttetést, illetve a pesti oldal áramellátási biztonságának növelését. A kábelalagút létesítésének gondolata már a békeidőben is felmerült, ugyanis  a korábban a hidak alatt vezetett kábelek a rezgés miatt gyakran elrepedtek és üzemzavarok keletkeztek. Az alagút fúrását 1940-ben kezdték és 1944 elejére készen is lettek vele. Ebbe helyezték az addig a déli összekötő vasúti hídon átvezetett hét 30 kV-os és négy 10 kV-os kábeleket, illetve a MÁV kábeleit is. Az ostrom alatt a Dunai hidakkal együtt német katonák az alagutat is aláaknázták, azonban Hámory Gaszton törzskari alezredes közbenjárásának köszönhetően a robbanóanyagot eltávolították és "csak" a pesti akna lejáróját rongálták meg. A sérülés után a víz elöntötte föld alatti járatot, de a kábelek közül néhány üzemképes maradt.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.