Cél: a magyar nemzeti stílus megteremtése

LECHNER 100

Ez a bejegyzés Lechner Ödön halálának 100. évfordulóján jelent meg, a fővárosi bloggerek virtuális asztaltársasága tagjainak kezdeményezésére. Az évfordulóra több Lechnerrel és tanítványival kapcsolatos blogbejegyzés született, melyeket az Urbanista blog gyűjtött össze, s innen elérhetők.

Ha Magyarországon a szecesszió szó elhangzik, a témában jártas emberek agyában egyből Lechner Ödön neve ugrik be képzettársításként. Pedig nem csak ő az egyetlen figurája a mi szecessziós mozgalmunknak, sőt! vannak akik tőle sokkal többre becsülik a Vágó testvérek vagy Löfflerék munkásságát. Hogy az idén 100 éve elhunyt Lechner mégis ennyire emblematikus figurájává vált a kornak, az talán nem véletlen. Ő volt ugyanis az a személyiség, akinek ki kellett taposnia a szecesszió elfogadtatásához vezető utat, ami nem feltétlenül volt minden zökkenőtől mentes… Ennek köszönhetően neki kellett elszenvednie talán a legnagyobb áldozatot is: 1902-ben Wlassics Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter egyenesen betiltotta munkásságát. Így bár Lechner nem válhatott azzá, amivé lehetett Otto Wagner Bécsben, nem alapíthatott iskolát és nem sikerült a szecessziót intézményesítenie, követői láncolatával mégis elindította azt a folyamatot, ami egy sajátosan magyar stílus kialakulásához vezetett.

„A magyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél;
mégpedig határozottan felismerhetően. /…/ Nekünk ezt a magyar
népstílust meg kell találnunk, mint valamely nyelvet; mint ahogy
megtanultuk a görög népstílust. Ki kell találnunk szabályait,
bele kell mélyednünk sajátos szellemébe, hogy majdan mint
kultúremberek belevigyük e formák szellemét a mai kor nagyobb,
fejlettebb, sőt monumentális építő feladataiba.”

                                                                                        Lechner Ödön

Lechner Ödönről és építészeti remekeiről sok helyen lehet sokfélét olvasni. Én ebben a bejegyzésben azt próbálom meg bemutatni, hogy honnan jött az indíttatás a szecessziós nagymester számára, hogy a magyar parasztság díszítő elemeiből merítsen díszítő- és formavilágának kialakításához.

 

Nálunk a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre. Először a népnyelvre figyeltek fel kutatóink. Úgy gondolták, hogy a sivárnak érzett jelenben a népköltészet az, ami őrzi a romlatlan nyelvet, ez az, ami a műköltészet mintájává válhat, felfrissítheti azt. Ha már nyelvészetileg megvolt az érdeklődés a népi kultúránk iránt, innen már csak egy kis ugrás volt, hogy a paraszti világ egyéb produktumai is városi emberek górcsövei alá kerüljenek.

Az ebben az időben még élő néphagyomány muzeális értékké lépett elő, történelmünk megismerésének eleven forrásaként kezdtek ezzel számolni. Hogy ne menjünk messzire az építészek népes táborától, Henszlmann Imre (1813–1888) is például esztétikai érdeklődéssel viszonyult a folklórhoz (főleg a népmesékhez), s talán életének egyik vezéreszméje a nemzeti specifikumok keresése volt. Ezt ő a magyar paraszti kultúrban vélte felfedezni.

Megjelentek az első néprajzi tájcsoportokról szóló leírások, ami valóságos divathullámot indított el. Az első ilyen a „palóc divat” volt. Ez alatt nem az észak-magyarországi néprajzi csoport viseleti darabjainak az általános alkalmazását kell érteni, hanem azt, hogy a városban egyre tudományosabb célzattal kezdték feltérképezni a magyar parasztság táji tagolódását. Felfedezték az eltérő tájegységek népcsoportjainak markánsan elkülönülő népművészetét, nyelvezetét, folklórkincsét, azaz a magyar népi kultúra táji- majd később történeti tagolódását. A nemzeti érzelmű értelmiség körében lezajlott divathullám végeredményben oda vezetett, hogy a népi = régi azonosítást az adott népcsoport „régiségére” is kivetítették. Előtérbe került például a palócoknak a honfoglaló magyarokhoz csatlakozó kazároktól való származtatásának gondolata, csakúgy, mint a székelység hun eredete. Évszázadok, ha nem ezredek nyíltak meg e szerint a szemlélet szerint a kutatók előtt. A „honnan is jöttünk, mik és kik is vagyunk mi?” kérdések talán Julianus barát óta soha nem voltak ennyire aktívan kutatott kérdéskörök. A vizsgálódás izgalmas őstörténeti felfedezést sejtetett egy élő és könnyen megközelíthető népcsoport, a parasztság körében. (Az egyeseknek talán mulatságos hangzású palóc nyelvjárásról például Horvát István úgy vélte, hogy az egyenesen a Halotti Beszéddel rokon.)
A hivatalos akadémizmus is támogatta az effajta kutatásokat. A Nemzeti Múzeum például 1820-ban pályázatot írt ki “Miben és mennyiben különbözött az Európába költözködött Magyar Nemzet erköltsi és polgári Culturája vagy durvasága Európának akkori Culturájától vagy durvaságától?” címmel, ami kifejezetten a magyar sajátosságokra volt kíváncsi.

A sort hosszan lehetne folytatni. A magyaros szecessziós építészet kapcsán elég azonban csak egy ember nevét megemlíteni, aki az összekötő kapocs lehet a romantikus, népieschkedő érdeklődés, és Lechner Ödön művészete között. Ő pedig nem más, mint Huszka József (1854–1934).

Huszka személyét és munkásságát a XIX-XX. század fordulóján szinte folyamatosan országos érdeklődés övezte. 1895-ben megjelent műve, amely A székely ház címet viselte, és amely a székelykapu első tudományos leírása volt. A magyar ornamentikáról szóló művei (Magyar ornamentika, 1898.; A magyar ornamentika hun eredete, 1912.; A magyar turáni ornamentika története, 1930.) pedig hamar a hazai rajzoktatás elemévé váltak. Huszka eleinte a reneszánszból próbálta levezetni a magyar motívumkincs sajátosságait. Hamarosan azonban jóval tágabb időhatárok emlékanyagát kezdte vizsgálni: látókörébe kerültek a honfoglalás kori régészeti leletek is. A magyar ornamentika reneszánsz eredeztetése mellett kidolgozta elméletét az őstörténeti eredetű motívumkincs évezredes megőrzéséről. Ő úgy gondolta, hogy a hímzett szűrök és a subák díszítése az, ami az idegen eredetű reneszánsz hatásától mentesen megőrizte az Ázsiában belénk ivódott ősi magyar díszítést. Egyre inkább a népművészet alkotásai felé fordult, a textileken kívül tulipános ládák és bútorok, kerámiák, székelykapuk is gyűjtési körébe kerültek. Az ősi származás hangsúlyozásával a népművészet emlékei „fogyaszthatóvá váltak” az úri osztályok számára is, Huszka – kortársaival együtt – tehát fontos szerepet játszott a népművészet iránti társadalmi érdeklődés felkeltésében. Huszka József A magyar díszítő stíl (1885) című albumban fejtette ki először, hogy a magyar népi díszítőművészet elemei a perzsa és az ind magaskultúrákkal rokonok. Alapötlete nem új, prekoncepciója ismerős, hiszen mind a nyelvhasonlítás, mind az ősvalláskutatás tájékozódott már Ázsia belsejében, sőt éppenséggel Perzsiában. Csakhogy az eredetiség kérdését Huszka élesebben fogalmazta meg romantikus eszmei elődeinél, mert kiegészítette azzal a tétellel, hogy az elnyugatosodott magyar művelődés keleti alapjaihoz kívánt visszanyúlni, a népművészet páratlan sajátosságait kimutatandó.

Ebből a szempontból őt tekintette mintaképnek Lechner Ödön. Értelmezhetjük a mintát akár szó szerint is, hisz Huszka munkájának motívumkincsén alapult aztán Lechner Ödön több épületdíszítése is.

A századforduó Magyarországa egyszerre volt az önkeresés és az önmegtalálás korszaka. Érthető tehát, ha a Kiegyezés utáni gazdasági fellendüléstől egyre jobban virágzó országban eltérő nemzeti identitásképző elképzelések kaptak szárnyra. Az építészetben sokan ekkor látták elérkezni a várva várt időt, amikor az önálló művészi teremtés lehetősége megadatott. A magyar nemzeti stílus megszületni látszott. A másik részről viszont úgy gondolták, hogy ez az időszak, amikor az ország végérvényesen bebizonyíthatja, hogy az ezer év alatt tökéletesen beilleszkedtünk az európai közösségbe, elsajátítva annak minden művészeti megnyilvánulását és szokását. Konkrét épületekre képletesen kivetítve azt is mondhatnánk, hogy Lechner Ödön Iparművészet Múzeuma állt szemben Alpár Ignác európai historikus stílusokat bemutató Vajdahunyadvárával. Ez utóbbi számadás arról, hogy mi magyarok is tökéletesen elsajátítottuk a román kortól kezdődően a nagy európai művészeti korszakokat, előbbi pedig egyfajta lázadás volt a túlzott európaisággal szemben. Ez a vonal büszkén vállalta a távol keleti származástudatot, hisz ebben vélték felfedezni egyediségünk kulcsát. Lechner formabontó múzeumi épülete pont, hogy az ősi, Ázsiából eddig hurcolt és itt hűen megőrzött magyar ízlésünket és formavilágunkat szólaltatja meg. Lechner, hogy e célt minél hitelesebben elérje, maga is folytatott egyébként kutatásokat, kiderítendő, hogy mi is lehet az az ősi népstílus, amiről úgy gondolta, hogy máig parázslik bennünk, és elég arra csak ráfújni, és lángra kap. Ebben volt segítségére a Huszka-féle kutatás.

Huszka József kutatásainak köszönhetően Lechner Ödön interpretálásában a magyar parasztok szűcsmintái felkerültek (többnyire) Budapest házainak homlokzatára. A magyar nemzeti stílus megszületett, hisz úgy vélték, hogy ezzel az ornamentikával a lehető legtörténetibb díszítéseket sikerült megtalálni. Azt, ami csak ránk jellemző egész Európában, és amely még az ázsiai őshazában gyökerezik.

A probléma azonban az (volt), hogy Huszka Józsefet megcáfolta a tudomány, és a néprajz ma is a tudománytalan teóriák leghatásosabb képviselőjének tartja őt. Azon feltevéseit, hogy a magyar népi díszítőművészet egyes elemei egyenes ági leszármazottságban állnak a feltételezett ázsiai őshazában kialakult motívumkinccsel, a szűkebb szakma visszautasította, és azt teszi mind a mai napig...

Ennek alapján kérdéses, hogy mennyire lehet ősi magyar a Lechneri ornamentika, és hogy ezzel mennyire sikerült a mesternek igazán egyedit alkotni. Persze minden relatív. Ha a tudományos világ nem is fogadja azt el, hogy a legősibb díszítéseket sikerült megtalálnia Huszkának és rajta keresztül Lechnernek, az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet vagy a Postatakarékénztár és sok más épület nagyon egyedi színfoltjai az egyetemes szecessziós építészetnek. Azt pedig Huszkától sem vitathatjuk el, hogy, habár tudománytalanul közelített, de ő volt az első, aki a népi díszítőművészetben tudományos problematikát látott.

Forgórózsa motívum Huszka könyvében...          

rajz.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és Lechner Iparművészeti Múzeumán

IMG_7886.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hímzésrajz...

1_1.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

... és vakolatdísz

IMG_7895.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szűcshímzés rajza...

2_2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ... és majolika

IMG_7854.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ködmön Beszterce környékéről (ma Románia)...

 szucs2.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és falfestés az Iparművészeti múzeum szélfogójában

IMG_7873.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Somogyi ködmön ujja...

szucs1.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és az Iparművészeti Múzeum egyik faldísze

IMG_7853.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zalatnai (ma Románia) szűcshímzés

IMG_8033.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

...és a pozsonyi Kék templom vakolatdíszítése

IMG_7830.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

IMG_7835.JPG

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Felhasznált irodalom:

Gerle - Kovács - Makovecz: A századforduló magyar építészete

Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete

Kresz Mária: Népi szűcsmunka

Sisa József - Dora Wiebenson (szerk): Magyarország építészetének története

 

További olvasnivalók Lechnerrel kapcsolatban:

http://barosssblog.blogspot.hu/2014/06/egy-epiteszdinasztia-barosson.html

http://fovarosi.blog.hu/2014/06/10/a_kobanyai_szent_laszlo_gimnazium_elso_evszazada

http://inno-anno.blog.hu/2014/05/29/a_szecesszio_magyar_epitomestere

http://kep-ter.blogspot.hu/2014/06/lechner-100-veres-palne-utca-9.html

http://lasdbudapestet.blogspot.hu/2014/06/lechner-100-kobanya-disze.html

http://mienkahaz.blog.hu/2014/06/09/lechner100_egy_evszazada_hunyt_el_a_magyar_formany_megalkotoja

http://szerelmembudapest.blog.hu/2014/06/09/honnan_nonek_a_viragos_almok_lechner100

 

 

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 

 

Így zajlott az első május elsejei felvonulás Budapesten. A dátum: 1890. május 1.

Múltidézésünkben két korabeli lap beszámolóját idézzük meg.

Éjen május elseje!

Pesti Hírlap

A csapatok katonás rendben érkeznek. Zárt csoportban jönnek a város minden részéből, a liget határán kibontják zászlót, magasra emelik a jelszavakat hirdető táblákat, melyekről a párisi kongresszus hármas nyolcasa sötétlik: Nyolcz órai munka. Nyolcz órai szórakozás. Nyolcz órai alvás. De csak a szimbólum egyforma, az alakok, melyek a zászlók mögött vonulnak, nagyon különbözők. A legérdekesebb munkástípusok merülnek föl a néző szemei előtt e hosszú menetben. Jő egy csoport. Komoly, meglett alakok. Egyszerű vasárnapló munkásöltöny, nagy szakáll, csontos arcz, vörös kokárda, német szó. Ezek kétségkívül valamely gyár munkásai. Azután jő egy másik áradat. Elöl büszkén lobog a trikolor, s a háromszín mögött néhány díszmagyar öltönyű, kucsmás ember feszít. Ki ne találná ki, hogy ezek csizmadiák? Díszmagyar- és szocializmus! – ilyen is csak magyar földön terem. Új felhő jő. Néhány ezer nagy nemzeti színű kokárda. Elöl megint nemzeti zászló és néhány Botond kucsma. A derék asztalos-segédek. A szabók már egy óriási fehér selyem zászlóval jelentek meg, jelölve, hogy ők „előrehaladottabbak” az elvekben. Mindannyian fekete szalonkabátban ünneplik májust. Elhomályosítva a mellette elhaladó tömeget, melynek tagjai többnyire gyűrött gombakalapot, kopott vászonkitlit és vöröses nyűtt csizmát viselnek. Ezek valami szegény kültelki gyár munkásai. Megilletődve, szinte elfogódva néznek oda, hol a fák közt ezrek moraja hangzik s a zászlók tömege ragyog a napban. Arczkifejezésükön látszik, hogy alig van halvány sejtelmük arról, amit e zaj, e sokadalom, e nap, e jelszavak, e forrongás jelentenek, de bízva-bíznak valami csodában, mely helyzetükön segít.

Egyetértés

Az újpesti gyártelepeken kivétel nélkül szünetel a munka s így a menetben részt vett mindenki, aki Újpesten gyári munkával keresi kenyerét. A jutagyár munkásai és munkásnői nyitották meg a vegyes sorokban beláthatatlan hosszúságú menetet. Nagyobbrészt női munkával dolgozik e gyár , s vagy háromszáz munkásnővel szaporította a tömeget. Óriási fehér zászló nyitotta meg a menetet, s utána vitték a vörös táblákat az ismert felirattal, mely nyolcz órai munkát követelt. A gyári munkásnők egy része a nagy nap tiszteletére fehér ruhát öltött vörös vállszalaggal, ugyanilyen kokárdákkal. Mások Rákospalota ősi viseletében a bokorugró szoknyában s ingvállban képviselték az internaczionális tüntetésben a magyar elemet. Ez a csoport olyan komolyan, méltósággal haladt, mintha csupa esküvőre menő menyasszony lett volna. Szorosan összefogóztak s ha oda nem tartozó ember akart hozzájuk csatlakozni, a zártkörű társaság menten visszautasította. Mikor az előttük haladó csoportok rendezkedése megállította őket útjokban, a rendezők – férfiak és nők – a felügyeletökre bízottak felett szemlét tartottak. Ha a menet ismét megindult, a katonás egyenes vonal ismét helyreállott, s az nem bomlott meg, míg a menet be nem kanyarodott a kijelölt úton a gyűlési emelvény elé. Apró leánykák is voltak nagy számban e csoportban, alig nőttek ki csak még a gyermekruhából, s ezek is katonás rendben vonultak tova a menettel.

200 éve ezen a napon született Ybl Miklós. Munkássága nélkül Budapest építészete sokkal szegényebb lenne. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezeknek az épületeknek a fenntartása is komoly feladat. Sokszor művészet a szó szoros értelmében. Bejegyzésünkben egy olyan ember munkásságáról lesz szó, akinek a tehetsége nélkül Ybl Miklós hagyatéka is szerényebb lenne...

YBL 200

Ez a bejegyzés Ybl Miklós születésének 200. évfordulóján jelent meg, a fővárosi bloggerek virtuális asztaltársasága tagjainak kezdeményezésére. Az évfordulóra több Ybllel kapcsolatos blogbejegyzés született, melyeket az Urbanista blog gyűjtött össze, s innen elérhetők.

Az Ybl-bicentenárium programjai az Ybl Egyesület honlapján találhatók.

Az a munkásság, vagy már művészet, amit Baliga Kornél napjainkban képvisel, izgalmas folytatás, és főhajtás a magyar építészet kiemelkedő egyénisége, Ybl Miklós előtt. A 200 éves bicentenárium alkalmából nem is beszélgethettünk volna mással. Az aktuális Várkert Bazár felújításról már mindenki hallott, viszont a nagy mester szobra mögött álló impozáns épület, a Kioszk megújulásáról talán kevesebbet tudunk.

02.jpg

Budapesten napjainkban egyre több épület újul meg, és veti le évtizedes pusztulását, hogy tisztán, ragyogón, eredeti szépségében tetszelegjen a főváros lakói előtt. Sokszor azonban bele sem gondolunk, hogy milyen út vezet a külső és belső megújulásig. Főleg igaz ez azokban az esetekben, amikor olyan épületekről van szó, amelyek homlokzati díszeit gyakorlatilag újra kell tervezni, mert az elmúlt 60-70 év alatt azok teljesen megsemmisültek.

Az ilyen épületplasztikai rekonstrukciós esetekben kiemelkedő a szerepe azon építőművészeknek, akikről sokszor a szakma is megfeledkezik. Szaklapok és blogok legtöbbször csak az egész felújítási munkálatokat tervező és vezető irodát, és/vagy építészt emlegetik. A városképi szempontból sokkal jelentősebb rekonstrukciós munkálatok személye azonban ismeretlen marad. Pedig...

Ha belegondolunk egy-egy homlokzat rekonstruálása nem kisebb volumenű feladat, mint az eredeti tervek elkészítése. Sőt! Talán még nehezebb. A mai kor rekonstruktőrének azonosulnia kell az eredeti tervező szellemiségével, át kell éreznie annak szellemiségét és tudnia kell a már réges régen elhunyt tervező elméjével gondolkodva kitalálni az eredeti állapot leghitelesebb újraalkotását. Mindezt úgy, hogy sokszor nem is maradnak fenn eredeti tervek, fotók és pontos épületleírások. Ilyenkor egy lehetőség marad. Korunk építőművésze Ybl Miklóssá, Korb Flórissá, Giergl Kálmánná, vagy akár a barokk kori Anton Erhard Martinellivé válik az alkotás közben.

Baliga Kornél 1976-ban szerezte meg a Magyar Iparművészeti Főiskolán építész, tervezőművész diplomáját. Ybl Miklós Várkert Kioszkjával először egyetemi évei alatt került kapcsolatba, amikor is 1976-77-ben a főiskola az akkor már évek óta üresen álló kihasználatlan épületben műemléki feltárásokat végzett. Baliga Kornél mint gyakornok vett részt ebben a munkálatban, így még láthatta eredeti formájában az épületet, sőt, akkor még az eredeti kazánokat és a vízkivételhez szükséges gépeket is.

A Várkert Kioszk a patinás külsővel ellentétben eredetileg egy ipari épület volt. Az már Ybl tehetségét dicséri, hogy egy vízszivattyú gépházat ilyen takaros külsőbe tudott burkolni, és a budai városkép egyik "legaranyosabb" elemévé tudta tenni. A szivattyúház története a Várkert Bazárral függ össze.

Az Ybl Miklós tér a Várkert Bazár és a Kioszk nélkül

ybl-miklos-ter.jpg

A várkerti együttes - lakóházak, bazár, kioszk - egységes program szerint létesült. Történhetett mindez azután, hogy 1867-ben a budai vár megszűnt mint erődnek nyilvánított objektum létezni, és így a reprezentációnak sokkal nagyobb tere támadt. Ekkor a palotát a még középkori eredetű bástyafalak és a Duna mellett egy rondella erősítette. Ez utóbbi kb. a mai É-i testőrségi épület körül helyezkedett el, és összeköttetésben volt az ún. vízhordó lépcsővel, azaz a D-i kortinafallal (ahol most a mozgólépcső épült). A lépcső neve nagyon beszédes. A középkori királyi palotának volt ugyan kútja, de a vízszükséglet egy részét a közeli Dunából oldották meg. A XVIII. században Kemplen Farkas vízemelőt tervezett a palota vízellátásának javítására. (A Duna partján fúrt kutakból, a mai Várbazár helyén felállított lóhajtásos szivattyúk húzták fel a vizet.)

1732_2.jpg

Az erődítés felszámolásával, a rondella elbontásával a víz várhegyre juttatását máshogy kellett megoldani. Ekkor kapta meg a feladatot Ybl Miklós. Ő a várkert kialakításával együtt tervezte meg azt az épületet, ami magában rejtette a királyi palotát vízzel ellátó szivattyúgépházat. Az épületben helyet kapott egy kávéház és egy lakás is. A gépek 1877. július 3-tól kezdődően működtek, és az új vízmű 1881-től kezdve már az egész Várhegyet kiszolgálta. A szivattyúház alatt hatalmas ciszternákat építettek (összesen 6 terem), amelyeket csak 2009-ben fedeztek fel. A ciszternák mellett, a Duna felé, kicsit mélyebben egy vízgyűjtő alagút húzódott. Ezekben a ciszternákban elhelyezett kavicsréteg segítségével tisztították meg a Duna vizét, majd a Kioszk épületéből vezetéken nyomták fel a királyi palotához. (A ciszterna-rendszer a Várbazár és a Várkert Kioszk építésével egy időben, 1874 és 1879 között készült.)

20090507ciszterna.jpg

A gépház a fővárosi közművek kiépítésével (1893.) elvesztette szerepét. Az épület ezután a nagyközönség szórakoztatásában kapott szerepet. A kis szivattyútelep az északi oldalon elegáns, loggiával egészült ki. 1905-ben kávéházként építették újjá, majd 1913-ban zenepavilonná alakították át. 40 évig elegáns café-restaurantként üzemelt. Buda 1944-45 évi ostroma alatt az épület architektúrája sérüléseket szenvedett. 1961-ben a Dél-Budai Vendéglátóipari Vállalat, 1968-ban a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat, 1972-ben pedig az Állami Budapest Táncegyüttes birtokába került. Állaga rohamosan romlott, majd a rossz állapotú épületet bezárták. Évekig üresen állt, és rövid idő alatt száz évet öregedett. (forrás: Wikipédia)

Ez az öregedési időszak volt az, amikor Baliga Kornél 1976-ban az épületben járt. Akkor még ő sem sejthette, hogy majd' 20 év múlva újra szerepe lesz az épület történetében, de ezúttal már sokkal jelentősebb minőségben.

1990-ben kaszinó üzemeltetésére kapott engedélyt az épület, és még ugyanekkor elindultak a felújítási és részleges átalakítási munkálatok is. A rekonstrukciós munkával, azaz az épület esztétikai kiegészítéseinek megtervezésével Baliga Kornélt bízták meg.

Hogyan is indul egy ilyen munka?

A tervező a munkát egy szerteágazó kutatással kezdte ez esetben is, mint mindig. Az előkutatás célja, hogy nagyjából ismert legyen az épület (építés)története, ill. maga a tervező munkássága. Ybl esetében például nagyon fontos tényező az, hogy ő rengeteg díszítőtervezővel dolgozott együtt. Azaz valójában amit neki tulajdonít az utókor, azok közül nagyon sok mindent nem maga az építész tervezett de facto. A Kioszk esetében például fontos megemlíteni Scholtz Róbert nevét, akinek amellett, hogy nagy műgyűjteménnyel rendelkezett, másik érdeme, hogy a szivattyúház belső tereinek dekorálását ő készítette. Ez a tény, hogy Ybl mindig többedmagával tervezett két lehetőséget teremt az utókor számára. Nehezíti a munkát, mert sokkal nehezebb megtalálni a műben az egyszemélyes mestert, könnyíti viszont abban, hogy a több művész révén sokkal több analógiája lehet egy hiányzó részletkidolgozásnak. A máshol fellelhető motívumok sokat segítenek a rekonstrukcióban. A Kioszk rekonstruálásában így válhatott az Operaház mellett a Saxlehner-palota is  Baliga Kornél egyik kutatott helyszínévé.

 

"Ami nagyon fontos ebben a fázisban, hogy a cél nem az, hogy ugyanazon mestertől származó, és eredeti épségben megőrzött elemeket egy az egyben lemásoljunk. Ez túl direkt lenne." - vallja Baliga Kornél. A cél, hogy a lehető legtöbb fennmaradt példa alapján megismerjük a díszítést készítő művész ízlését, szabályrendszerét, stílusát, és ezt (számomra már-már elvi szinten) elsajátítva készüljön el a rekonstrukciós terv.

Az előkészítő, kutató szakaszt követi aztán a hiányzó részek "megkeresése". Itt a vizsgálat tárgyát azon épületek jelentik, amelyek ugyanattól az építésztől származnak és mondjuk a felújítandó épülettel egy évtizedben épültek. A Kioszk belső tereinek rekonstruálásában fontos megfigyelés volt az a sajátos mellvéd díszítési rend, ami ez idő tájt jellemezte Ybl Miklóst, és ami például az Operaház büfé csarnokában eredetiben megmaradt. Ez a vizsgálódás segítheti a színrekonstruálást is.

 Az ablaknyílás alatt a Ybl-féle mellvéd díszítés (terv: Baliga Kornél)

IMG_6734.jpg

 

Az "átszellemülés", a szükséges analógiák  megtalálása, az eredeti díszítő logika kiismerése és a helyszíni vizsgálódás után következik a leglátványosabb és legidőigényesebb munka, maga a tervezés. Kézzel. Mindent. Mint annak idején maga Ybl (és/vagy segítői) is tette.

A tervezés végső soron Baliga Kornél fantáziájában, de az eredeti tervező logikája szerint születik meg. Persze csak azután, miután a kellő információk és analógiák birtokában, Ybl díszítő logikája meg- és kiismerhetővé vált számára. A Várkert Kioszk esetében a belső, egykori kávéházi tér díszítő elemeinek rekonstruálásában nem volt könnyű dolga Baligának, hisz abból szinte semmi nem maradt fenn. Se a falakon, se a dokumentációban. Így itt Baliga Kornél teljesen "magára" volt utalva. Az se könnyítette meg a rekonstrukciós munkát, hogy az 1970-es évekbeli több éves lakatlanság együtt járt egy súlyos könnyező házigomba fertőzéssel, ezért a védekezés során tégláig leverték a festett, díszített belső vakolást. Persze előzetes dokumentálás nélkül. Ami megmaradt, azok a pilasztervégződések, oszlopfők, párkányprofilok és egy-egy jelentősebb ornamens.  Ezeken néhol megmaradt a festés, ami alapján rekonstruálható lett a koronként változó színezés. A tervezőművész 1970-es évekbeli ottjártakor halványzöld volt minden, ami nem is olyan meglepő, hisz a későbbi kutatás is kiderítette, hogy a belső térben eredetileg is a világos zöld szín dominált. Ezt a 1992-es felújításkor a megrendelő vörösre változtatta.

A Kioszk kávéházi termének főfala (terv: Baliga Kornél)

6730.jpg

 A Kioszk kávéházi termének oldalfala (terv: Baliga Kornél)

IMG_6749.jpg

A Kioszk kávéházi termének elválasztó ívei (terv: Baliga Kornél)

IMG_6752.jpg

Egy rekonstrukció megtervezésekor több lehetőség is adódik. Ahol az architektúra logikája egyértelműsít bizonyos elemeket, ott teljes újratervezés történik. A Kioszk esetében ilyen volt például a mellvédek díszítőfestése vagy a pilaszterek groteszk-szerű motívumainak újraalkotása.

A terv, (Baliga Kornél rajza) és a megvalósult eredmény

IMG_6741_dupla_1.jpg

Az olyan plasztikus elemek, mint a falak alsó részét borító, fakazettát utánzó osztások, párkányok, pilaszterek az eredetihez hasonló elhelyezésben kerültek rekonstruálásra. A megmaradt pilasztereket, oszlopfőket és párkányokat újra legyártották.

Terv, Baliga Kornél rajza

IMG_6732.jpg

Az eredmény ma:

IMG_6760.jpg

A fautánzatú kazettás plasztikus díszítés a falak alsó részén. Baliga Kornél terve.

IMG_6743.jpg

Azokon a nagy falfelületeken, ahol az architektúra nem engedett következtetni semmire, ill ahol valószínűleg "csak" díszítő festés lehetett egykor, de nem tudni, hogy miféle, ott egyszínű maradt a falfelület.

IMG_6742.jpg

Az ilyen esetekben csak olyan részletmegoldások megengedettek, mint például annak az ún. "szíjmotívumnak" a használata, ami nagyon jellemző volt a Kioszk építésének korában. Ugyanakkor diszkrétsége révén nem uralja az egyébként nem ismert díszítési felületet. (A történetben külön érdekesség, hogy a rekonstrukciót tervező Baliga Kornél ezeket a díszítő motívumokat saját lakásában is "kipróbálta". Elég csak elmenni rezidenciájára, és a hálószobában találkozhatunk a Kioszk szíjmotívumával vagy a pilaszterek felületeit díszítő groteszk díszítéssel is.)

A Kioszk groteszkmintája Baliga Kornél tervein és otthonában

IMG_dupla.jpg

Az ún. "szíjmotívum" a Baliga-ház mennyezetén

IMG_6729.jpg

Az egykori kávéházi tér mennyezetének architektonikája hiteles, bár minden anyaga új.

Szerencsésebb volt a Kioszk loggiája, aminek sgraffitós díszítése eredetiben megmaradt. Így ezt csak restaurálni kellett.

IMG_6771.jpg

Az 1992-es felújításnak meg kellett felelnie az új funkciónak, a kaszinónak. Ez abban nyilvánult meg, hogy a bejárat előtti tér alatt termeket alakítottak ki, valamint abban, hogy új, modern bútorzatot terveztek a historizáló stílusban felújított terekbe is. (Vicces szerepcserére emlékezik vissza itt az építőművész. A belső berendezésben Erő Zoltánnal dolgozott együtt, s amíg Erő Zoltán építészként a belső lakberendezést tervezte, addig Baliga Kornél belsőépítész-tervezőművészként az építészeti rekonstruálásban működött.) A mai falikarok és csillárok Baliga Kornél tervezései. Előbbiek az Operaház kisebb falikarjainak a másolatai, utóbbiak szintén az Operabéli nagyobb falikarok részletei alapján Baliga Kornél által tervezett alkotások.

Az eredeti berendezési tárgyak közül nem sok maradt fenn. A hátsó, éttermi részben (amit korábban az Állami Budapest Táncegyüttes használt próbateremnek) megtaláltak viszont egy olyan falikart, amely dokumentáció alapján megállapíthatóan a királyi palotából került ide le a Várhegy aljára. Ebből több másolatot készítettek, és a hátsó részek világítását ezek szolgálják.

Baliga tervezte a kioszk toronyrekonstrukcióját is.

IMG_6778.jpg

A toronyét, ami valójában egy Ybl által nagyon esztétikus elemmé varázsolt kémény. Ez a háborúban megsérült, és a sisak teljes újjáépítése csak 1992-ben következett be. Valódi német palával fedték. A fedőanyag behozatala - ma már talán vállalható információ - félig-meddig csempészés útján került Budapestre. Bár már jóval a rendszerváltás után, a szabad utazás időszakában játszódott a történet, de még behozatali engedélyhez volt kötve az ilyesféle importáru. Mivel a Kioszk esetében viszonylag csekély mennyiségről volt szó, így egy személykocsi csomagtartójában meglapulva nemes egyszerűséggel érkezhetett a Várkert rakpartra a fedő pala. A toronysisak sarki ill csúcsdíszei (palmetták, fáklyák) eredetileg spiáterből készültek. Ma ezek azonban felületkezelt alumíniumból vannak. Látvány szempontjából abszolút azonos az az élmény, amit nyújtanak.

IMG_6780.jpg

IMG_6779.jpg

A Kioszk külső homlokzati felújításában Baliga Kornélnak véleményező szerepe volt. Valójában a külső falak nem szenvedtek akkora károkat, mint a belső díszítőfestés. Gyakorlatilag - a torony kivételével - minden megmaradt, csak restaurálni kellett. Érdekes, hogy a Kioszk, annak ellenére, hogy eredetileg ipari létesítménynek készült, minden anyagában kő ornamensekkel díszített. Ellentétben a szomszédos bazár épületsor gipsz díszeivel.

A Vákert Bazár díszítményeinek  rekonstrukciós munkájában egyébként szintén részt vett Baliga Kornél is. Az É-i lépcsőpavilon helyreállítási munkálatai az ő nevéhez fűződnek. Itt a korábban elbontott kupola plasztikai díszítését és díszítőfestését, valamint a helyiség terazzo padló burkolatát tervezte.

A díszítő elemek rekonstruálását tervező művész egy ponton átadja elkészített tervrajzait a kivitelezőknek. Azok a rajzot pauszpapírra másolják, ami alapján elkezdődik a "pauzálás". A kontúrok mentén milliméterről milliméterre haladva gombostűvel átlyuggatják a rajzot. Az átlyukasztott pausz aztán a falra kerül, ahol a háttérszíntől függően vagy grafitporral vagy krétaporral átdörzsölik a papírt. Ennek köszönhetően a falra kerül a minta rajza, és ezek után már "csak" a festés van hátra. Először az árnyékszínek, végül a fények megfestésére kerül sor. Ezzel tulajdonképpen elkészül a nagy mű.

 

Ez a cikk Ybl Miklós születésének 200. évfordulóján jelent meg. A jeles nap alkalmából több város-blog összefogásában egy egész csokornyi bejegyzés született, amelyek itt olvashatók: CheckMyBudapest, Bp. XV. blog, Csak a szépre, Miénk a ház, Kép-tér, Urbanista, Fővárosi blog: 1., 2., Lásd Budapestet.

 

 

A Kioszktól útban hazafelé egy rozsdás táblán akad meg a szemem a Várkert rakpart egyik épületének falán. "XI. ker (?) Gróza Péter rakpart 8." Egy újabb üzenet a múltból a budapesti házfalakon...

IMG_6784.jpg

 

 

"A forradalom előidejének izgatott homo novusa a társadalmi kritikát Páris háromszáz kávéházában kezdte gyakorolni először." - írta egy francia történetíró a francia forradalom kapcsán. Az idézetből is kiderül, hogy a kávémérések nem csak az önfeledt szórakozás és relaxáció helyszínei, hanem aktív közéleti szereppel is bírnak, ill. bírtak az elmúlt évszázadok során. Mindez a közhelyes kijelentés ráadásul egyetemes jelentőséggel is bír. Az említett francia példa mellé lehetne állítani a brit szigetet, ahol elejét véve minden mozgolódásnak a kormány bezáratta a politikai kávéházakat a francia forradalom hírére. Joggal tartva attól, hogy a lázongó szellem az angol kávés közönség körében is terjedni fog.

Nálunk pedig? Nálunk nem volt tiltás. Az angol példához hasonló legalábbis nem. A magyar, vagyis a pest-budai kávéház a titkos páholyok előszobája volt már a nagy francia forradalom követőinél, a Martinovics-féle összeesküvés magyar tagjainál is, akik a pesti Három Oszlopos Kávéházban, a Hét Választófejedelem-ben és a budai Híd-kávéházban tervelték ki a forradalmat. Tudott erről a föld alatti mozgalomról a vezető hatalom is, a (bécsi)politikai rendőrség spionjai rend szerint szintén ott ültek a kávémérésekben.

1789-től a XIX. századig nyúlva az európai forradalmak mind a kávéházakban érlelődtek. 1848-ban Párizsban a Café Tortoni és Café Danemark, Padovában a Cafe Pedrocchi, Velencében a Cafe Quadri, Milánóban a Cafe del Duomo, Bécsben a Kaffee Daun és a Kaffee Griensteindl, Pesten a Pilvax kávéház volt az, ahol "Európa tavasza" bontogatni kezdte szirmait. Ezeket a kávét mérő helyeket kontinensszerte összekötötte egy közös szellem, ami napok alatt képes volt eljuttatni híreket országhatárokon át. Amikor a párizsi Café Danemarkban elkezdték osztogatni a fegyvereket, a hírre megmozdult Berlin, Padova, Milánó, Velence és Bécs kávéháza. Ez utóbbinak hírét egy kesztyűs segéd hozta aztán Pestre, a Pilvaxba, ahonnan egy jurátus már szaladt is Petőfiért. Innentől nálunk sem volt megállás: hiába ültette be Metternich mindenhova a besúgóit, a szabadság dala sorra csendült fel a Philosophusban, az Arany Sasban, a Török Tsászárban és szerte a városban. A Pilvaxban még a pincér is szabadság-szójátékkal szolgált ki: "Kaffee oder lieber Tee?" azaz liberté!

"1830 és 1848 között a korszellem az utcán szaladgál és amikor a kávéházba belép, espirit du cafeé leszen belőle, amikorra onnan ismét kilép, már a barricade éltető szabadságszelleme." - írta Bevilaqua Borsody Béla.

 És hogy mi is volt ez a Pilvax?

1842-ben nyitotta meg Pilvax kávésmester úr az akkor még Úri utcai (mai Petőfi Sándor utcai) vadonatúj Libasinszky-házban azt a helyiséget, amely az akkori, alig 100.000 lakosú Pest legkorszerűbb kávécsarnoka volt. Hírét nagyban emelte, hogy itt használták először a "szikrázóan fehér világosságot ontó" gázlámpákat. A sors rendeléseként éppen a jurátusok, a hajdani ügyvédbojtárok fészkelték be magukat a boltozatos terembe. Mivel a politika és irodalom akkor majd valamennyi szereplője a jogtudomány művelői közül került ki, a közélet utánpótlását jelentő ifjúság színe-java éppen a jurátusokból, s azok író vagy újságíró barátaiból állt. Sok volt ugyan körükben a nemesi származású, de már apjuk, nagyapjuk talpa alól kicsúszott a föld, ám akadt köztük számos polgári, sőt póri származású ifjú is. Ők már ledöntötték a köztük fennálló társadalmi válaszfalakat, ami igen nagy szó volt abban a nemesi világban. Ezek az ifjak valóban egyet akartak: megdönteni a fojtogató, az idejét múlt rendet, s lerázni a nemzet testéről a gyűlölt idegen zsarnokság bilincseit.

Petőfi Sándor már 1844 eleje táján mindennapos látogató volt az udvar felé eső fertály félhomályos oldalán, s még a leveleit is ide címeztette. Hamarosan ez a "sárgásarcú, szűkmellű, villogó szemű, hangosbeszédű népköltő" foglalta el a társaságban a vezéri helyet.

A törzsasztalhoz, a "Közvélemény asztalához" mind több mellkasztalt kellett odatolni, mert egyre szaporodott a társaság. A pesti értelmiségi ifjúság számára a Pilvax volt az orákulum. A pozsonyi országgyűlés és a pesti megyegyűlés híreit itt boncolták szét a legalaposabban és a legtürelmetlenebb kritikával. Itt adták kézről kézre a nyugatról, elsősorban Franciaországból csempészúton érkező demokratikus lapokat, itt vitatták meg az irodalom és költészet eseményeit, készülő vagy új műveit éppúgy, mint a honi iparpártolás szervezkedésének propagandáját is. Itt döntötték el, melyik politikus részesüljön - érdeme szerint - fáklyás tüntetésben vagy macskazenében. Míg kezdetben a falakat Kossuth, Deák, Wesselényi portréi díszítették, Petőfiék heves kívánságára a derék kávés kifüggesztette Danton, Marat, Desmoulins, Robespierre és a többi nagy forradalmi tanítómester arcmásait is.

Ezek a lyukasmarkú és gyakran csak fekete kávét vacsorázó jurátus forradalmárok vidám kedvétől, pajkos ugratásaiktól gyakorta támadt kacajorkán a Pilvaxban. Persze az asztalok körül ott kerengtek a policájfőnök jámbor polgárnak maszkírozott besúgói, a helytartótanács spionjai is. Bécs és Buda ugyanis állandóan kospirációt szimatolt, s nem felejtette el, hogy 1789-ben is egynémely párizsi kávéházban csiholták a "skriblerek" a szikrát a forradalom lőporoshordója alá.

A Pilvaxban ez időben már nem Pilvax úr volt a tulajdonos. Privorszky, majd Fillinger János József, az ifjúság kedves és támogató barátja lett a bérlő, de a régi név elválaszthatatlanul a cégérhez ragadt. A törzsgárda egyre szaporodott, s mikor 1848 elején Palermóban fellobbant a forradalom lángja, Petőfi tollal felelt először a messziről lobbanó fényre, s a Pilvaxban olvasta fel először új versét, a félelmetes őrkiáltást:

"Kemény szél fúj, lángra kap

a szikra,

Vigyázzatok a házaitokra,

Hátha mire a nap lehanyatlik,

Tűzben állunk már tetőtől-

talpig."

A Pilvaxba 1848. március 14-én este 10 óra tájban berontott egy ismeretlen fiatalember, s egyik biliárdasztalra ugorva belekiáltotta a füstös zsivajba, hogy a pozsonyi ifjúság üzenetét hozza: a császárvárosban kitört a forradalom, s az európai reakció kegyetlen és vénhedt sakála, Metternich, menekül. Erre olyan tomboló ujjongás tört ki, hogy a terem két híres zöld tartóoszlopa szinte eltörött. Petőfi szenvedélyes szavaira megtörtént a döntés, nem lehet habozni többé. Elérkezett a tettek ideje! Másnap vonuljon ki az ifjúság az utcára, s bármi történjék, szerezzen érvényt a 12 pontnak.

Március 15-én komor, havas-esős reggelen itt gyülekezett az a néhány tucatnyi ifjúból összeállt gárda, amelynek volt esze és bátorsága akkorát lódítani az idő kerekén, amekkora lendület ritkán fordult elő ezeréves történetünkben. Jókai - Petőfi biztatására - itt harsogta el először, mintegy főpróbaként, hogy "Mit kíván a magyar nemzet", majd itt szárnyalt először az a vers, amelyet talán mindannyian ismerünk. Egressy Gábor, színész visszaemlékezése hűen festi le az akkori hangulatot: "Petőfi felemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint az ítélet halálangyala. Elüvölti Nemzeti dalát. E hangok leírhatatlanok. Most is látom és hallom azokat. És öröké fogom látni és hallani, mert a kép és a hang elválaszthatatlan."

Ez volt a Pilvax mennybemenetele...

Ha az akkori lapokat olvasgatjuk, a boldogság és öröm hangjai mögött mindenütt ott lappang a félelem, a bizonytalanság suttogó hangja is. A Pesti Divatlap március 21-iki számában már olvashatjuk a rémhírt: "Jön a muszka!" Különös, hogy már akkor, másfél évvel az orosz invázió előtt ezzel riasztották egymást az emberek. Vagy itt a másik rémhír: a Pest környéki parasztok be akarnak törni a városba, lemészárolni az urakat... A rémhíreket, mint a történelemírás megállapította, mesterségesen terjesztették Bécs felől.

Az akkori hangulatot élénken tükrözi vissza a Pesti Divatlap írása:

"Némellyek ugyan a muszka jövetelének hírével akarják megzavarni az örömünket. Én ettől nem tartok - ha a muszka itt meglátna bennünket a mostani körülmények között, - ő maga is lerázná nyakáról a zsarnokság igáját. Hanem azért, kik fegyvert viselünk, legyünk elkészülve, mindenre. Most egy percz trónokat tesz semmivé, - vízből vért csinál, - a felfordult pyramisokat talpra állítja,  - nemzeteket idéz fel halottaiból, - de azért sok tömérdek vérmes reményt is vizzé olvaszthat. Azonban a magyar többé nem hátrálhat, akarja vagy nem, előre kell mennie. Élet vagy halál."

Március 23-án közli a divatlap a másik rémhírt, a parasztlázadásról szólót. Minden oka megvolt a magyarságnak a bizalmatlanságra, mert hiszen - mint később kiderült, Bécs két kézzel szórta, különösen a nemzetiségek körében -  a pénzt, hogy felbujtogassa őket a magyarság ellen.

És még egy apró hír a nagy március hangulatának jellemzésére:

"Egy Váczi utczai kereskedő összesen már 12.000 darab kokárdát, s 200 zászlót adott el, - háromszínű szalagból egészen kifogytak kereskedőink."

 És hova tűnt mindez idő alatt Pilvax úr?

Kevesen tudják, hogy 1848. március idusán az örökemlékezetű Pilvax kávéház már nem a névadó alapító tulajdonában volt. Pilvax  1846-ban adta el kávéházát, miután a pesti Két Szerecseny utcában takaros kis kávémérést vett. Ennek jövedelméből élt a Dunán túl, Budán. Itt született leánya, Marika is, amikor hirtelen meghalt. Özvegye, Giergl Terézia felbecsültette a házat, amely mintegy 12.000 forintot ért akkor. A temetést úgy tartják számon, minthogy a korszak pompázó polgári temetéseinél sokkal szerényebb volt, amit a szabadságharcos háborús idői okolnak meg. Ennek ellenére ma meglepőnek tűnhet, hogy erre a "szerény" gyászszertartásra a krisztinavárosi plébános, két káplánnal és hat ministránssal vonult ki, valamint a két keresztvivővel, templomi kórusvezetővel és hat harsonással. A fiatal özvegy asszonyság szép magyar zsinóros gyászruhát csináltatott magának.

Tehát ez a derék Pilvax úr, ez a bécsi németből magyarrá lett pesti polgár, Budán élte át a szabadságharc hónapjait. Testét is itt temették el a vízivárosi temetőben. (A sírhelynek - és a temetőnek is - nyoma veszett már réges-régen...) Az ember, akinek a neve fogalommá vált még látta viharzani a pesti jurátus és diák urak mozgalmát. Az igazi vihart is megérte, Világost viszont már nem. Nem olvashatta a kétfejű sasos lapban, hogy egykori vendégeit hogyan kötötte fel a bécsi bakó, mint Jubál pesti műegyetemi professzort, akit Pilvax úr egykori főpincére 4500 ezüst forintért hivatalos policáj besúgó juttatott Prottmann cs. kir. tanácsos pesti policájfőnök kezére.

Özvegye, Giergl Terézia 1857-ben újra férjhez ment Adlersklani Büchler Ferenc császári királyi kapitányhoz, aki később a kiegyezés után nagy kuruc emberré lett a pesti polgárleány oldalán. Feljegyzések megemlékeznek róla, hogy magyar bajuszt növesztett és zsinóros dolmányt viselt.

A kávéház pedig?

1911-ben csákány alá került az ódon épülettel együtt a régi kávéház is.

A kulturális másság mindig izgalmassá tesz egy várost. Budapest múltjára hatványozottan igaz ez a közhelyes megállapítás, de a fővárosunk jelenében is naponta tapasztalhatjuk ugyanezt. Ezekben a januári napokban például feltűnhet, hogy Budapestünk egyes közösségei a karácsonyt nem decemberben, hanem január elején ülik meg. Ez adta az apropót újabb bejegyzésünkhöz.

Tavaly ilyenkor a Miénk a Ház! blogja a "januárban karácsonyozók" egyik helyszínével, a görögök Petőfi téri templomával ismertette meg az érdeklődőket. Most egy másik, szintén a keleti kereszténységhez tartozó Istenházát mutatunk be.

A budapesti szerbek barokk temploma a mai Veres Pálné - Szerb utca sarkán áll egy kert közepén, fallal körül kerítve. Ez a zöld sziget olyannyira meghatározója volt a korabeli pesti belvárosnak, hogy, egyes vélemények szerint a kert kihajló ágai után, a mai Veres Pálné utcát sokáig Zöldfa utcának hívták. A templom mellett járva elsőre feltűnik, hogy a kert és a templom is az utcaszinthez képest mélyebben fekszik. A szerb templom ugyanis máig a XVII. század végi pesti járószinten áll.

DSC07297.JPG

A szerbség az újkori magyar kettős városnak, Budának is és Pestnek is, meghatározó népcsoportja volt. A Duna túlpartján egy egész kisvárosnyi rész volt az övék, amit a népcsoport magyar neve után Rácvárosnak is neveztek. Ismertebb nevén ez ma a Tabán. Pesten a Kecskeméti kapu (Kecskeméti utca) környékén telepedtek le nagyobb számban, az akkori város déli részén.

Magyarországon jellemzően a törökök idején jöttek létre délszláv kolóniák, ami a hódító oszmánok kiűzése után egyre népesebb lett. Ha hihetünk a korabeli statisztikáknak, Budán például a városi lakosság felét tette ki a szerbség a XVIII. század elején, de a pesti oldalon is a házak 25%-a volt rác tulajdonban. Ekkor érte a déli szláv népcsoport kulturális virágkorát Pest-Budán, és talán mondhatjuk, hogy akkor az egész szerbségnek itt volt a kulturális fellegvára. (Az anyaország ez időben ugyanis még a török iga alatt szenvedett.) Pesten működött például a Matica Sprska (Szerb Matica), déli szomszédaink tudós társasága, ami egészen 1864-ig itt székelt. Az intézmény kiadványa, a Letopis mai napig élő folyóirat. 1838-ban itt - egész pontosan a Veres Pálné utcában - a templom tőszomszédságában, alapította meg Tököly-Popovics Száva az egyetemi és főiskolai ifjúságnak szánt kollégiumát, a Tökölyánumot.

DSC07289.JPG

Ez gyakorlatilag a II. világháborúig működött. A magyar fővárosban élt Vitkovics Mihály, akinek nevét ma utca is őrzi Budapesten, és aki anyanyelve mellett a magyart is szépírói minőségben művelte. Ott találjuk az MTA megszervezésénél is, lakása pedig a korabeli magyar irodalmi élet törzshelye volt. Kisfaludy Károly, Vörösmarty, Kazinczy, Berzsenyi gyakori vendégei voltak a Veres Pálné utca 36. sz. alatti házának. Az első modern értelemben vett szerb színi előadást a Galamb utca - Régi posta utca sarkán állott Rondellában rendezték meg, a Tabánbeli Szarvas-ház pedig a szerb irodalom akadémiájának is tekinthető.

Erre az időszakra tehető a szerb templomok építése is. Budapesten sajnos ma már csak egyet csodálhatunk meg ezek közül. A budai gyülekezeti helyet elsodorta a világháború, de még inkább az azt követő évtizedek ideológiája...

A pesti szerb templom viszont máig áll és működik.

A rácok számára épült első pravoszláv Istenháza pontos építési ideje nem ismert. Annyi bizonyos, hogy a XVII. század végén, a török kiűzésekor romba dőlt templomot újjáépítették a régi romjain. (A pesti városi tanács rosszallása ellenére is.) A Szent György tiszteletére felszentelt templomról annyit tudunk még, hogy 1695-ben külön szerb temető is tartozott hozzá, és az újjáépítéssel 1698-ra már végeztek is. (A templom használatával kapcsolatban némi bonyodalmat okoztak a szintén keleti vallású görögök, akikkel sokszor osztozni voltak kénytelenek a szerb atyafiak.  Az ebből adódó konfliktusokat tavaly januári bejegyzésünkben már ismertettük.)

Az 1695-98 között épült templomnak csupán egy igen vázlatos rajza maradt ránk a pesti szerb egyházközség pecsétnyomójáról.

szerb templom3.jpg

Szokás szerint a felszenteléskor adományozta a pátriárka a templom gyűjteményében ma is meglévő antimenziont. (Ez egy négyszögű vászon, a pravoszláv egyházban ezen végzik a liturgiát. Tulajdonképpen ez a szentsége, a lelke a keleti keresztény, de a görög katolikus templomoknak is.) A pátriárka egy bizonyos Csarnojevics volt, aki a mai Váci utca 129. szám alatt lakott ekkor.

1730 körül a templomot kibővítették, a szentély megtartása mellett a templomteret megnagyobbították. (Az 1959-es restaurálás hozta felszínre a korabeli ablak elhelyezkedését. A szokatlanul magasan fekvő ablakok és a vaskos falakból következtethetünk az átépítés előtti templom arányaira.)

DSC07285_1.JPG

Valószínűleg a harangok egy különálló fa haranglábban laktak, ekkor még torony nem magasodott a felépítményen. Ezt csak az 1750-es években építették a homlokzathoz. Eredetileg 5 harang szólt benne.

szerb templom1.jpg

Az 1838-as nagy árvíz után - ami szinte a teljes belsőt megsemmisítette - újból átépítették a külső falakat is. Az oldalfalakon nyíló ovális ablakokat ekkor elfalazták, s ezeket szintén csak az 1959-es renoválás nyitotta újra meg. Érdekessége ezeknek, hogy kovácsoltvas rácsozataik az eredetiek, amiket a XX. század közepi felújítás alkalmával szinte sértetlenül találtak meg elfalazva. Az árvízben semmisült meg az első ikonosztázion is. Ennek csak pár ikonja maradt meg, amelyeket az adonyi templomnak ajándékoztak (itt aztán ezekkel a II. világháború végzett). A ma látható szentélyrekesztőt 1857-re készítette el Sterio Károly. Elkészültéhez még az orosz nagyherceg és a nagyhercegnő, Konsztanytin Nyikolájevics és Alekszandra Joszifovina is hozzájárult, de az adományozók között ott szerepel Jókai Mór neve is. Sőt, maga a mester, Sterio is 50 Forinttal hozzájárult saját műve elkészültéhez. Egyébként talán nem meglepő ez az adakozás részéről, ez az ikonfal ugyanis a mester legnagyobb méretű műve. 

A következő nagy rombolást a világháborúk okozták. Az első világégés a harangok közül hármat elemésztett, a második "nagy verekedés" pedig a homlokzatban okozott máig tetten érhető károkat. A barokk kővázák 1944 óta hiányoznak a templom homlokzatáról.

a templom még kővázákkalszerb templom4.jpg

...és a vázák nélkül

szerb templom2.jpg

Persze az évtizedek alatt gyarapodott is az egyházközség. Az 1949-ben a lebontásra ítélt budai szerb templomból több elemet áthoztak ide. Így a hatalmas, 1907-ben öntött harangot és több ikonképet is.

És hogy mindezt a kis barokk csodát kinek köszönhetjük a pesti belvárosban? A kérdésre művészettörténészek nem tudnak egyértelmű választ adni. Valószínűsíthető, hogy a kor egyik legjobban foglalkoztatott templomépítője, Nepauer Máté az építész, de stíluskritikailag joggal feltételezhető Mayerhoffer András tevékenysége is. Ezt erősíti egy nem is olyan távoli analógia, ugyanis a Péterffy-ház meglepő hasonlóságokat mutat a szerb templommal. A ma a 100 éves étteremnek otthont adó barokk lakóház pedig bizonyíthatóan Mayerhoffer műve.

DSC07300.JPG

A templom főbejárata mellett egy falba épített kőtábla látható. Ez szintén az 1959-es felújításkor került elő. Eredetileg a XVII. századi templom menzája, azaz oltárasztala volt. Feltehetően ugyanebből a korból származik a ma is a szentély részben álló kézmosó medence, ami az egyetlen, teljes egészében megőrződött műtárgy az 1690-es évekből.

A Szerb utcai kerítés fal szerves részét képezte egykor, a feltételezhetően a szerb iskolának otthont adó épület homlokzata. Ebből mára csupán az ablaknyílások maradtak meg, a házat az 1890-es években bontották el.

DSC07296.JPG

Ma Budapesten kb. 1000 szerb él.

Az 1930-as évek Budapestjén járunk. Konkrétabban 1937. december 19-én, a 76 évvel ezelőtti Aranyvasárnap napján. Mostani bejegyzésünkkel az akkori hangulatot szeretnénk megidézni.

Advent negyedik vasárnapjára az elegáns belvárosi üzletek egymással rivalizálva terveztették és készíttették el ünnepi kirakatukat. Csábítva az ajándékok után korzózó budapesti polgárságot. Hogy miből is válogathattak nagyszüleink, dédszüleink, ebből szemezgettünk mi most 76 év múltával.

2013 Aranyvasárnapjára ezzel a bejegyzéssel kívánunk mindenkinek nyugalmas és örömteli készülődést a karácsonyi ünnepekre!

Babaudvar Mikulásra.

A háttér és a két oldalfal udvarra néző ablaksort ábrázol. Mind a három fehér, az ablakok kerete piros. Az ablakok mögött kiképzett hátfal ugyancsak fehér színű. Áruelosztás: felső sor világos színű, amely lefelé tónusonként sötétedik. A magyaros Mikulás figura szűrrel faplasztika. (tervezte: Dózsa Gyula)

kirakat_3.jpg

Karácsonyi cukorkaáru kirakat.

Világoskék háttér, két oldalon redőzött ezüstszövet. Felső áruállvány világos-, alsó sötétkék anyaggal van bevonva. Az angyalfigura: fehér szárnyak , világoskék - sötétkék kosztüm megoldás, staniol csillagokkal és holdakkal díszítve. (tervezte: Dózsa Gyula)

kirakat_4.jpg

Karácsonyi harisnyakirakat.

A hátfal: fehér, az oldalfalak: világoszöldek, a padló fehér. A karácsonyfa feletti íven ezüst lamészalagon ezüst gömbök függnek. A karácsonyfa váza falemezből készült, ágait harisnyából képezték ki. Az ágakon fehér gyertyaszálak elektromos égővel. A karácsonyfa tengelyét képező felületek a cég márkájával ezüst flitterrel borítottak. A csillag alakú "díszek" valójában ezüst színű árjelző cédulák. A harisnyákat ezüst szalagok kötik össze. (tervezte: Csoó János)

kirakat_1.jpg

Harisnyakirakat más megoldásban.

A fehér hátfalból nyíló ablakot falemezből készült ezüst színű művészi rácsozat borítja, amelyet hátulról halványlila fény világít meg. A két oldalfal zöld. A padló fehér. Az áru elrendezése ritmikus széria. Az ablakok melletti gyertya valódi fémgömbből készült. Árjelző cédulák ezüst csillagokon, az árucsoportokat fenyő díszíti.

(tervezte: Csoó János)

kirakat_2.jpg

Karácsonyi textilkirakat.

Ezüstszínű hátfal, előtte léckeretre szerelt, fehér flanelből készült, stilizált fenyő. A háttérben lévő csillagok fehér matt anyagból készültek. Az összefogó keret világosszürke. A kihelyezett méteráru világoszöld - sötétzöld tónusú anyag. (tervezte: Dózsa Gyula)

kirakat_5.jpg

Karácsonyi plakát elektromos cikkek propagálására. Készítette: Phöbus Villamos Művek, Újpest. (Irsai István terve.)

plakat_1.jpg

Szintén a Phöbus Villamos Művek hangulatos karácsonyi plakátja.

plakat_2.jpg

(A képek a Reklám és Kirakat c. folyóiratból származnak. Lelőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.)

Az elmúlt héten ünnepelték a budapesti bloggerek fővárosunk 140. születésnapját. Sok szép képet láthattunk és sok érdekes írást olvashattunk.

Hosszasan lehetne sorolni, hogy mennyi minden más volt akkor tájt, és mennyire más volt a város is, de egy valami ugyanolyan volt: emberek laktak itt akkor is. Emberek, akik ugyanúgy éltek, haltak, szórakoztak vagy épp bosszankodtak, mint mi ma.

Ez utóbbi viselkedési forma talán leginkább a korabeli városvezetőkre volt igaz, akiknek 140 évvel ezelőtt, ezekben a novemberi napokban minden bizonnyal nagyban főtt a fejük... Hogyan is indítsák meg a 3 város közös igazgatási gépezetét, hogyan is szervezzék össze Budát, Pestet és Óbudát. Róluk, illetve az ő munkásságukról írunk ebben a bejegyzésünkben.

Budapest (így egybeírva) 1873. november 17-én kezdte meg a hivatali (és hivatalos) működését. Ezt megelőzően október 25-én tartotta alakuló ülését az egyesített Budapest főváros újonnan megválasztott 400 tagú törvényhatósági bizottságának közgyűlése - elviekben már innentől beszélhetünk Budapestről. Ennek a gyűlésnek a legfontosabb feladata a főpolgármester megválasztása volt a "király által kijelölt három egyén közül".

Még mielőtt rátérnénk arra, hogy kik is voltak a jelöltek, járjuk egy kicsit jobban körül, hogyan is működött a korabeli Budapest igazgatása.

A városegyesítési törvény szerint a "főváros élén" kettős hatalom állt. A főpolgármester és a polgármester. Előbbi valójában a vármegyék főispáni vezetői tisztségéhez hasonlóan működött. A 6 éves ciklusban (amelyben elmozdíthatatlan volt) ő töltötte be a közgyűlés elnöki tisztét, egyszersmind a kormányhatalom (a végrehajtó hatalom) képviselője volt. Ellenőrizte az önkormányzatot, őrködött az állami közigazgatás érdekei felett. A főpolgármesteri állás létesítését sokan ellenezték - valójában a fővárosi közvélemény jó része számára mindvégig homályban maradt a főpolgármesteri és a polgármesteri funkció különbsége. Ráadásul nehezítette ennek az új méltóságnak az elfogadását az is, hogy az egyesítés előtt Pesten ugyanezen a címen tisztelték az önkormányzat legfőbb tisztviselőjét, tehát a sima polgármestert. (A szabad királyi városokról rendelkező 1848-as törvény vezette be a polgármester megnevezést. Pesten azonban hamarosan meghonosodott a "főpolgármester" titulus, miközben a "szabad királyi főváros" címet rátartian viselő Buda ezt érdekes módon, soha nem alkalmazta.) Hosszú távon nem is vált a főpolgármesterség önálló várospolitikai tényezővé. A XIX. század végére annyira megerősödött a tisztség felesleges voltával kapcsolatos közvélekedés, hogy hosszú évekre a főpolgármesteri és a polgármesteri címet egy ugyanazon személy töltötte be (Bárczy István). Ezzel puszta formalitássá degradálva a méltóságot.

A polgármester a "fővárosi törvényhatóság közege", a kormányrendeletek végrehajtója, felterjesztések és okmányok aláírója, a városi pecsét őrzője volt. Budapest egykori polgármestere vállán valójában sokkal több teher összpontosult, mint a főpolgármesterén. Az önkormányzat tulajdonképpeni vezetője ő volt. Hat évre választották őt is, program alapján. Ez azt jelentette, hogy nem a személye vagy pártja révén került megválasztásra, hanem a vállalt konkrét feladatai alapján. Később a XIX. század végén, a modernizálódó Budapesten a sorozatban megszülető új törvények rengeteg plusz adminisztratív teendőt utaltak a polgármester hatáskörébe. Ilyen volt például 1895 után, a kötelező anyakönyvezés bevezetésétől, annak felügyelete, de hozzá tartoztak a vízjogi, vízhasználati ügyek, vízi munkálatok engedélyezése, a honosítási és állampolgársági folyamodványok vizsgálata, stb.

Minden intézkedésnek a végrehajtó szerve a tanács volt. Ezt teljes egészében hivatalnokok, a polgármester, a két alpolgármester és az ügyosztályokat vezető tanácsnokok alkották. (Szigorúan csak végzettség alapján kerülhetett ide be valaki.) Az elnök itt a polgármester volt. A tanács tagjai együttesen feleltek a főváros pénz- és vagyonkezeléséért, de a törvény minden érdemi ügyet, egészen a vállalkozói számlák kifizetésének engedélyezéséig a tanácsülés elé utalt. A polgármesternek lényegében alig volt önálló, a tanácsétól elválasztott hatásköre.

A városegyesítési törvény értelmében a főpolgármestert az uralkodó jelölte, a polgármestert pedig a főpolgármester által elnökölt választmány választotta ki és jelölte polgármesteri pozícióra. Ez a rendszer kizárta, hogy bármely tisztségbe a kormány számára nem megfelelő jelölt kerüljön. A vélemények megoszlanak erről, de a tét nagy volt: Budapest létrehozása. Ezt a nehéz feladatot pedig egyáltalán nem segítette volna a széthúzás. Ez a kettős igazgatási rendszer jellemezte városunk igazgatását egészen 1945-ig.

Volt ennek a törvénynek egy nagyon nagy kiskapuja is. (Magyar lelemény, amit talán az keserű tapasztalat szült, ami az ország Habsburg Birodalomtól való évszázados függéséből indukálódott.) Ez ugyanis a polgármestert felruházta azzal a joggal, hogy a kormánytól érkező, és neki nem tetsző utasításokat megtagadhatta, és azt rendkívüli közgyűlés elé terjeszthette. Ez viszont akár a végtelenségig is tárgyalhatta ezeket, hiszen a törvény csak a tárgyalás megkezdésére szabott szigorú határidőt, a lezárására már nem. 1878-ban például Budapest fővárosi közgyűlése egy neki nem tetsző ügyben még Tisza Kálmán kormányát (!) is feljelentette, törvény adta jogával élve. A törvényalkotó nagy valószínűséggel azért hagyta nyitva ezt a kiskaput, mert számolt azzal, hogy egy abszolutisztikus kísérlet esetén a törvényhatóságoknak kulcsszerepük lehet a "nemzeti ellenállásban".

Az 1873-as választáson a három főpolgármesteri címre esélyes személy: Havas Sándor honvédelmi miniszteri tanácsos, Házmán Ferenc addigi budai polgármester és Ráth Károly, a Királyi Tábla alelnöke volt. A szavazás "Buda városában ős idők óta szokásban volt golyó vetésekkel fog végrehajtatni" - írták a korabeli jegyzőkönyvek. Minden választó két fekete és egy fehér golyót kapott. A fehéret kellett az általa választani kívánt személy nevével megjelölt ládába dobni, a feketét a másik kettőbe, hogy a hang, a golyó gördülése se árulja el, ki kire adta le a voksát. 383 szavazatból az uralkodó által első helyre jelölt Havas Sándorra mindössze 5 szavazat jutott, 169-et Házmán szerzett meg, míg Ráth Károly döntő többséggel, 209 fehér golyóval foglalhatta el a főpolgármesteri széket. Október 30-án letette a hivatali esküt és átvette a közgyűlés vezetését.

Ezt követően tartották meg a polgármester-választást, amire szintén október 30-án került sor.

A jelölés több lépcsőben történt. Az erre vállalkozó szelleműek kizárólag korábban városi tisztségviselők, és/vagy a közgyűlés tagjai közül jelölhették magukat. Ezt követően az egyes kerületekben a "kerületi clubok tanácskozmányai" összeültek, és kialakították álláspontjukat a jelöltekről. Véleményüket a kerületek 5-5 képviselőjéből (a IX. és a X. kerület közösen állított követeket) álló ún. "45-ös értekezleten" véglegesítették.  Az itt született döntés, bár informális módon ugyan, de  felkerült az ún. "kijelölő választmány"-hoz.  (Ez a kerületi clubok akaratát általában figyelembe is vette.) Végül a "kijelölő választmány" a polgármesteri jelölt listát összeállította. (Később ez a rendszer "45-ös választmány" néven évtizedekre állandósult.)

Ebben a választmányban három tagot az elnök - azaz a főpolgármester - állított, a közgyűlés további három tagot delegált. A főpolgármesternek tehát döntő ráhatása volt arra, hogy kik lehetnek polgármester jelöltek. Legelső ízben négyen jelentkeztek a polgármesteri címre, korábban valamennyien Pest városának tisztségviselői voltak.

Budapest egyesített főváros első polgármestere Kamermayer Károly lett, aki a 348 szavazatból 297-et szerzett meg.

Ráth Károly főpolgármester 1873 - 1897

12.jpg

Ahogy korábban írtuk, a fő/polgármesterség egyet jelentett egy várostervezési programmal. Egyesített Budapestünk első főpolgármesterének az alábbi célkitűzése volt:

"ha mi europai constellatiok között azt akarjuk, hogy mi is betöltsük azt a szerepet, azon kihívást, mely a művelt nemzetek családjában minket megillet", akkor Budapestnek oly központnak kell lennie, amelyben "tudomány és művészet, ipar és kereskedelem, polgári és politikai erény, valamint minden jó s hasznos felé törekvés egyaránt honosuljon, oly központ, melyből minden szellemi mozgalom kiinduljon, mely a tiszta polgári erény, az igaz hazafiság és műveltségnek egyrészt, másrészt pedig a hazai ipar és kereskedelem, s vagyonosságnak, mint önállóság egyik biztosítékának, gyúpontja legyen."


Ráth azt is igyekezett megválasztását követően idejekorán kinyilvánítani, hogy polgártársai bizony tőle "régiebb korok szokásának megfelelő külsőségeket" nem igen várhatnak, mert ő a beszédek helyett a tettek embere. Minden bizonnyal így is lehetett. Mikszáth Kálmán így fogalmazta meg három, hatéves cikluson át tartó közkedveltségét. "Benne látják személyesítve a nagy urat és a vérükből való közpolgárt... Ez a nyitja, titka népszerűségének, s ennek köszönhető, h. a kormány patikájának gyakran nagyon kesernyés piluláit lenyeli a polgárság. Ráth cukrozza meg nekik és ha nagy nehezen lenyelték, még ő mondja rá: prosit".

Mit sem ért volna a Ráth-i főpolgármesteri tetszelgés, ha nincs mellette egy olyan nagy teherbírású és szintén nagyon agilis polgármester, mint Kamermayer Károly. 1873-tól 1896-ig volt Budapest első, azaz második embere. Nagy becsületű munkáját megkezdvén, rögtön egy európai körutazásra indult, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Berlin, Hamburg, Hannover, Drezda, Párizs, Prága, Bécs voltak állomásai. Tapasztalatait így összegezte: "habár be kell vallanunk, hogy aestheticai tekintetben Pest városát más városok megelőzvén, ezzel általános művészi képzettségüket tanusíták..."/.../ "de másrészt a különbség oly nagynak éppen nem mondható, hogy ez a mindenütt mutatkozó buzgalommal ki nem egyenlíttethetnék."

kamermayer 002.jpg

Az 1870-es évek eleji gazdasági válság teremtette nehéz helyzet ellenére is Kamermayer Károlynak sikerült célját elérnie. Budapestet egy építészetileg átgondolt, tisztább, élhetőbb várossá tette. Nem is kell ezt részletezni, a lista, amelyet a polgármester megvalósított, magáért beszél:

- a korban világszínvonalú közvágóhíd

- iskolák, pl fővárosi iparrajziskola

- közművesítés: a budaújlaki és a káposztásmegyeri vízmű, valamint a teljes fővárosi csatornahálózat kiépítése (ezt annál is inkább sürgetőnek tartotta a városvezető, mivel 1873-74-ben kolera járvány pusztított a fővárosban, részben a rosszul vezetett ivóvízhálózat miatt.)

- a Népszínház felállítása

- a Szent István kórház átadása

- a közraktárak és az elevátor ház felépítése, aminek köszönhetően Budapest nem sokkal később malomipari világhatalommá válhatott

- a Sugárút (Andrássy út) átadása, Nagykörút kiépítése, a belváros rendezése, bontása és újraépítése

- vásárcsarnok program kidolgozása és több csarnok felépítése

Mindezek a főváros saját beruházásaként valósultak meg.

Kamermayer Károly 1897. június 5-én hunyt el. Ugyanez év július 30-án  Ráth Károly is követte őt az öröklétbe. Ők ketten együtt "ritka egyetértéssel, benső szükséggé fejlődött kölcsönös bizalommal megvetették Budapest fejlődésének hatalmas fundamentumát." - írta a nekrológban a korabeli sajtó.

Megvolt tehát Budapestnek az első főpolgármestere, a polgármestere és a tanácsa. Az új városvezetésnek egy új épület is dukált. (Volt ugyan Pest városának egy szép városházája addig is a belvárosi templom mögötti területen, ez azonban még jóval az egybeírt Budapest létrejötte előtt szűkössé vált. Már a XIX. század közepén felmerült egy új épület emelésének a gondolata.) Az elképzelést a tettek viszont nem igazán akarták követni, volt ennél fontosabb dolga is a városnak. Ilyen volt például a városi törvényszék épületének hiánya, ami sürgetőbb megoldást kívánt. Így először ennek az építésére hirdettek pályázatot. A felépítendő törvényszéket az akkori Lipót (ma Váci) utca 62-64. alatti telken jelölték ki. A pályázatra 3 mű érkezett: Szkalnitzky Antaltól egy és Steindl Imrétől kettő. Előbbi egy firenzei neoreneszánsz épülettel próbálkozott, Steindl pedig egy neogót és egy német reneszánsz tervezettel indult.

A Steindl-féle neoreneszánsz homlokzat

1.jpgA neogót homlokzat ugyancsak Steindl Imrétől

2.jpg

Annak ellenére, hogy az első díjat Szkalnitzkynak ítélték oda, a bíráló bizottság (aminek tagja volt Ybl Miklós is) új tervek készítését írta elő. Annál is inkább, mivel közben rájöttek, hogy a telek szűkössége csak az egyik törvényszéki osztály elhelyezésére alkalmas. Ez a kis cezúra éppen megfelelő alkalom volt Steindlnek arra, hogy feltételezhető protekcióját bedobva, abszolút nyertese legyen az ügynek. (A törvényhatósági tagok között két Steindl családnevű úr is ült, akik minden bizonnyal hozzátartozói lehettek az építésznek.) Szkalnitzky, esélytelenségét látva, vissza is lépett, s így az 1869. áprilisi határidőig már Steindl Imre csak egyedül küldte el tervrajzait. Ő ezúttal is két változattal pályázott, ezen belül is egyik tervéhez két homlokzati variánst is készített. Mindegyik neoreneszánsz stílusú volt. A történetben újabb fordulat akkor következett, amikor a kormány hozott egy olyan döntést, hogy a törvényszékeket kivonja a városi közigazgatás jogköréből. Így Pest városának a továbbiakban nem volt szükséges a törvényszék megépítése sem. Mivel a telek is és a tervek is már megvoltak, a városi közgyűlés elhatározta, hogy az építkezést mégis lefolytatják, és az új épületben a városi hivatalokat fogják elhelyezni.

1870. áprilisában kezdődött az akkori Lipót utca 62-64. alatti ún. Sörkaszárnya bontása. Ez alatt az idő alatt Steindlnek a végleges terveket kellett kidolgoznia. Ahhoz képest, hogy csak apróbb módosításokat kértek tőle, ő az egész épületet alapvetően áttervezte. Ekkor találta ki az ötkarú díszlépcsőt, és lényegében egy monumentális középület tervét készítette el. Mivel a tervező ekkor már visszavonhatatlanul magáénak érezte a megbízatást - a közgyűléssel való egyeztetés nélkül - az egész külső homlokzatot neogót stílben tervezte át. (Ez számára igen kedves volt, viszont a korabeli magyar hivatalos közvélemény elutasító volt a gótikával szemben.) Az építkezés 1870. június 1-jén megindult. A bizottság csak ez év őszén vette górcső alá a terveket, s ekkor derült ki a turpisság. Szeptember 21-én az építkezést leállították, Steindlt pedig kötelezték egy, a magyar közízlésnek jobban megfelelő reneszánsz, valamint az olcsóbb kivitelezés érdekében egy egyszerűbb homlokzat kidolgozására. Az ekkor elkészült terveknek lehetünk ma is csodálói.

A megvalósult homlokzat
4.jpg

1872. júliusában már bokrétaünnepélyt is tartottak, 1873. augusztusára pedig néhány hivatal már be is költözött az új épületbe. A közgyűlési terem csak 1875-re készült el. (Így az lemaradt az első főpolgármester választás ünnepélyes pillanatáról, amire a Vigadóban került sor.) Az első városi közgyűlést a díszes neoreneszánsz teremben 1875. március 24-én tartották.

A tanácsterem

8.jpg

Az elnöki emelvény

9.jpg

Bár az utca szűkössége nem igazán tette akkor sem, és ma sem lehetővé, hogy teljesen rálássunk a homlokzatra, de így is észrevehetően új színfolt volt az új városháza épülete Budapest épületei között. Ez volt az egyik legelső nyerstégla homlokzatú épület, és szintén újszerűek voltak a kerámiadíszek is. A kapualjak dekorációja pedig az Országház közlekedőtereinek díszítését előlegezte. Steindl makacssága örök nyomot hagyott az épületen. Ha figyelmesen megnézzük, a 3. emeleti ablaknyílások alig észrevehetően ugyan, de nem félköríves záródásúak, mint a többi ablak. Ezek egy picit csúcsíves formájúak. Ugyanilyen csúcsos kialakításúak a belső udvarok ablakai is - a tervező így próbálta mégis becsempészni a gótikát Budapest akkori főutcájára. A városháza legeredetibb, és Európa-szerte párját ritkító alkotása a díszlépcsőház. A szabadon álló, öntöttvas szerkezetű építmény egyértelműen gótikus formavilágú.

A díszlépcsőház terve

7.jpgA díszlépcsőház makettje

6.jpg

A megvalósult díszlépcsőház

10.jpg

Az eredeti elképzelés szerint a városháza előtti beépített területet elbontották volna, hogy az épületre jó rálátást biztosító park létesüljön.

Azért néha jó, ha nem valósul meg minden úgy, ahogy azt tervezték...

HázMester 2013.06.21. 11:34

JEGEEET!

Ebben a rekkenő hőségben igazi felüdülésként hatott a látvány, amikor felfedeztem a Lázár utca egyik megkopott hirdetését egy régi üzlet bejárati ajtaján.

Ezt itt:

DSC05223_1.jpg

Ma már a világ legtermészetesebb dolga, hogy romlandó ételeinket hűtőszekrénybe tesszük. Vagy ha melegünk van, jégkockákkal hűsített italt iszunk, netalán gombnyomásra meg is tudjuk változtatni az egész lakásunk hőmérsékletét egy sokkal kedvezőbb klímára. A hűtés, és a hűtve levés ma már életünk szerves része, amiért tulajdonképpen semmit nem is kell tennünk.

Mint oly sok minden más, természetesen a múltban ez sem ment ennyire egyszerűen. Akár az 50 évvel ezelőtti háziasszonyok fejében állandóan ott szerepelt a nyilvántartás: mennyi jég van odahaza. A hűtőszekrények általános elterjedéséig - az 1980-as évekig (!) - a hűtés klasszikus úton, jéggel történt. Mivel azonban ezt házilag előállítani nem igazán lehetett, ezért valahonnan be kellett szerezni. Honnan is? Erről írunk ebben a blogbejegyzésünkben.

Kellemes hűsölést kívánunk! :-)

A jég természetszerűleg adott a természetben, de ez csak azokra a téli hónapokra jellemző, amelyekben amúgy sem szükségeltetik annyira a hűtés. A meleg nyári időszakban viszont annál inkább szükség mutatkozott erre a hűtő anyagra, főleg városokban. Itt egyrészt nagyobb létszámú közösséget kellett jéggel ellátni, másrészt a városi létből adódóan a hűtést mindenkinek a saját háztartásán belül kellett megoldani.  Nem lehetett minden családnak a város szélén egy-egy hűtőkamrája vagy jégverme. Erre az idők során egy külön üzletág szerveződött, ami eleinte a természetben megtalálható jég tartós tárolásával és árusításával foglalkozott. Budapesten  már a középkortól van erre példa. Jól tükrözi ezt például a budai Jégverem utca, aminek elnevezése egészen a török időkig vezethető vissza. Azon a környéken volt a budai pasa jégverme. A város növekedésével, a kereslet bővülésével és főleg a kiszámíthatóság érdekében a XIX-XX. század fordulóján megalakultak az első jéggyárak a magyar fővárosban. Ezek eleinte még szintén a természetből nyert jég szakszerű tárolásával működtek, később azonban egyre inkább teret hódított a műjég előállítása.

AZ Országház levegőjét is hatalmas jégtömbökkel hűtötték. A jégkamrát nem régiben találták meg a Kossuth tér felújítása során. (Fotó: Wachsler Tamás)

4370774_77252cf02af60daf3049033757d7ca63_wm.jpg

A folyékony CO2-ből előállított szárazjég nagyon sok jó tulajdonsággal bírt. Kiváló volt többek között hűtés és hűtve szállítás céljára, ami széleskörű kelendőséget biztosított a terméknek. Óriási előnye volt az, hogy mivel mesterségesen történt az előállítása, nem kellett a természet kiszámíthatatlanságára bízni a hűtést, és a jég mennyiségét. Budapesten az első jéggyárak a következők voltak: Erzsébet Jéggyár Rechnitzer és Bruckner az akkori VII. Kerületi Hajtsár utca (Hungária körút) 153. alatt. A Fővárosi Jéggyár Rt szintén ebben a kerületben, a Kövér Lajos utca 21. alatt működött. A Reisz és Hajós Óbudai Kristályjéggyára a III. Kerületi Szentendrei úton fagyasztotta a vizet, míg a Magyar Élelmiszerszállító Rt, ami szintén jégelőállító is volt egyben, a IX. Kerületi Tóth Kálmán utca 8-10. alatt működött. Ezeknek a gyáraknak a képviselői (név szerint: Rechnitzer János, Bruckner Adolf, Reisz Sándor, Hajós József, Stern Samu, Leicht Zsigmond, Gerlay Lajos, Gara Dezső) 1914. december 12-én délután 6 órakor az Andrássy út 5. szám alatti épületben megalapították a Budapesti Jégárusító Részvénytársaságot. A részvénytársaság központja a Nagydiófa utca 3-ban volt. Az alapító okirat szerint a cél “a jéggyártás és a jégkereskedelem fejlesztése, műjégnek és természetes jégnek vétele és eladása, bizományban valamint saját számlára.”

Az Andrássy út 5. ma

IMG_0535.JPG

Az Andrássy út 5. kapualja

IMG_0538.JPG

 

Nagydiófa utca 3., ahol a jégárusító részvénytársaság központja működött

IMG_0530.JPG

A jégárusító részvénytársaság a lehető legrosszabb időpontban rögzítette alapítását. Ez volt az az év, amikor az első világháború kirobbant. Bár az ország, illetve a főváros területén ostrom nem volt és frontvonalak sem húzódtak Budapest közelében, a vészterhes korszak mégis megnehezítette a mindennapokat. Az 1916. évi beszámolók már sorolják is a nehézségeket: lórekvirálás, az ún. erőtakarmányok mennyiségének csökkenése, ami az igahúzók mindennapi energia utánpótlását nehezítette. A munkások rendre kapták meg a behívóikat, aminek egyrészt az lett az eredménye, hogy vagy egyáltalán nem volt munkaerő vagy ha volt is, az folyamatosan változott, s így a munkafolyamatokban mindig új ember betanításával telt az idő. A szállítás is nehézkessé vált, és az egyre jobban fogyó lóállomány miatt a jégkiszállítás költségei is megugrottak. Ennek ellenére az első üzleti évet “szerény eredménnyel” zárta a társaság, bruttó 468.71,4 Korona nyereséget termelve.

A háború befejezése után a termelés újra kiegyensúlyozott lett, bár az újrakezdés nagyon nehéz volt a jéggyárak számára is. Néha még mindig olyan beszámolókat lehet olvasni, amelyek továbbra is a különböző okokból adódó problémákról szólnak. 1920-ban, az V. üzletévről szóló IV. jelentésben ezt olvashatjuk:

“Az elmúlt évben – mint az előzőben is – a Mészárosok Jéggyárát, sőt a Fővárosi Jéggyárat sem hozhattuk üzembe, óbudai gyárunk pedig félüzemmel dolgoznak, sokszor még ezt is redukálnunk kellett".

Talán a legszomorúbb felszólalás 1922. május 29-én hangzott el a közgyűlésen.

“Tisztelt Közgyűlés! Az elmúlt üzletév fogyasztás tekintetében a háborús évekkel szemben némi javulást mutat ugyan, de semmivel sem jobb a helyzet az üzemanyagok beszerzésével, úgy hogy a kötelékünkbe tartozó gyárak korántsem felelnek meg az irányukban támasztott igényeknek. Az óbudai jéggyár az elmúlt évben is csak fél üzemmel dolgozott, a Fővárosi Jéggyár napi termelése mindössze 3 waggon volt, az Erzsébet Jéggyár pedig szintén alatta maradt normális teljesítményének. A mutatkozó hiányokat csak nagy anyagi nehézségekkel tudtuk részben pótolni a Kőbányai Részvényserfőzdében eszközölt bevásárlásainkkal. A hosszú háború és az azt követő idők fogatainkat teljesen lerontották, felszereléseik elhasználódását idézték elő és miután a vas és faanyagok az elmúlt üzletévben érték el a drágaság tetőpontját, költségeink példátlan módon emelkedtek, úgyhogy eredményeink – sajnos – ez évben sem igazolták reményeinket. Mérlegünk 10.509 Korona 44 fillér veszteséggel zárul."

A Budapeti Jégárusító Rt életében az 1920-as évek elején nagy változások álltak be. Pontosan nem ismert, hogy mikor, de a központi telep a Nagydiófa utcából az akkor VI. kerülethez tartozó Jász utcába helyezte át a székhelyét (ma XIII. kerület). A továbbiakban a Jász utca 100 alá címződtek a részvénytársasághoz írott levelek.

A Jász utcában történt központosítás 1921-ben már minden bizonnyal megtörtént, mivel az egyes tagtelephelyek a "Budapesti Jégárusító Rt központi budgetjéhez” való hozzájárulás felsorolásakor már a Jász utcai címet említik. A vállalat céljának megnevezésében is némi változás történt a korábbiakhoz képest. Ekkor már sokkal határozottabban említik a műjég készítést, mint a vállalat célját.

“A vállalat tárgya jégnek gyári vagy más úton való előállítása, beraktározása és egyéb hűtőipar űzése, valamint műjégnek és természetes jégnek vétele és eladása, bizományban, valamint saját számlára.”

Ami azonban még jelentősebb változás, és eredményét tekintve már abszolút fejlődésnek tekinthető fejlemény volt, arról egy 1928-as beszámolóból értesülhetünk:

“Dacára a műjégfogyasztás emelkedésének, a súlyos gazdasági viszonyok következtében csak nagy körültekintéssel, összeköttetéseink és helyi ismereteink kihasználásával tudtuk azt elérni. Fogyasztó közönségünk érdekeit szem előtt tartva, felépítettük az ország legmodernebben berendezett jéggyárát a Jász utcai telepünket, hogy a legmelegebb nyári napokban is hiánytalanul, könnyűszerrel tudjuk a szükségletet kielégíteni." (1928. április 26.)

Az idézett sorokból tehát az is kiderül, hogy az 1920-as évek második felében a műjég egyre jobban teret hódított, olyannyira, hogy egy új előállító gyártelepet is létrehozhattak a maradéktalan ellátás érdekében. Az új gyáregység, az Angyalföldi Műjéggyár 1927-ben a Jász utca 92. szám alatt épült fel. Érdekes, hogy a későbbiekben a legújabb jéggyárról hosszú évekig úgy írnak, mint a “központi telep jéggyára”.

A Jász utca 92. ma

DSC05329.JPG

 

DSC05330.JPG

Talán ezek a jágtáblára hajazó díszítő elemek a Jász utcai ház falán az egykor itt működött jégelőállító üzemre utalnak? Belemagyarázás... :-)

DSC05331.JPG

Ez a terület a Rákos-pataktól nem messze, szinte annak a partján található. Ennek nagyon nagy jelentősége lesz a jéggyár életében. A Rákos-patak mente ugyanis szintén nagyon korai időktől fogva a jégvermek és jégaszalók hazája volt. A jég, lehet mondani, ugyanolyan fontos terméke volt Angyalföldnek, mint a későbbi mesterségesen előállított gyári termékek. A patak még a legaszályosabb nyarakon sem száradt ki soha,  aminek a forrása egyrészt a Gödöllői-dombságról összegyűjtött csapadék, másrészt a Duna által magasan tartott talajvíz. A patak eredetileg több ágra szakadva torkollott a Dunába. Az 1910-es évek elején még ismerték a Köszörűs- vagy más néven Büdös-árok nevezetű ágát, ami a mai Fertőtlenítő Intézet helyén érte el végcélját és egyesült a nagy folyóval. A Büdös-árok valójában már az 1870-es években elveszthette jelentőségét mint meder, ugyanis vize, amikor a Rákos két ága közötti területet jégaszalók céljaira felhasználva árok- és töltésrendszereket építettek ki már többé nem folyhatott bele a Dunába. Innen ered a népi Büdös-árok megnevezés is, mivel a jégaszalók medrébe leeresztett (álló)vizek megposhadtak és megbüdösödtek.

A Rákos-patak ágai egy XX. század eleji térképen

 XIII.ker_1930_kicsi.jpg

Az új jéggyár megnyitásának évében a nagy "jegesek" kartell megállapodást kötöttek egymással. Az 1927. október 10-én keltezett egyezséget az Erzsébet Jéggyár, a Fővárosi Jéggyár, az Óbudai Jéggyár és a Magyar Élelmiszer Szállító Rt írta alá. Az egyezséget feltehetően az motiválta, hogy a jégárusítás ez idő tájt még mindig problémákkal küzdhetett. A Budapesti Jégárusító Rt a fővárosba címzett tejküldeményeket szállító vasúti kocsik hűtését például elvesztette, a jégárak lemorzsolódtak. Valószínűleg ebben a szorult helyzetben ezért is jött létre a kartell megállapodás. Az angyalföldi új gyár létesítését is feltehetően az motiválta, hogy haladva a korral, annak szükségleteivel lépést tartva, modernizálják a termelést a piacbővülés érdekében. Ahogy a vezetők írták “fogyasztóink igényeinek és szükségleteinek kielégítésére magát a jégproduktiót is üzletkörünkbe kapcsoltuk.”

Az elemekkel szemben persze semmilyen modernizáció vagy megállapodás nem tudta felvenni a küzdelmet. 1928-ban például nagyon hideg évük volt eleinknek, ami a jéggyártásnak abszolút nem kedvezett, mivel nagyon sokáig a természetben is előfordult a jég, másrészt pedig nem is volt hűtésre szükség. A vadonatúj Jász utcai gyárat például csak a nyári meleg hónapokban tartották üzemben. (A termelés mennyiségét összehasonlítva az angyalföldi üzem volt a legkisebb, bár a legmodernebb. Az 1928-as termelési számokat tekintve a legnagyobb az Óbudai Jéggyár volt (23.469.305 mázsa). Ezt követte a Fővárosi Jéggyár 21.581.796 mázsával. Az Erzsébet jéggyár 9.400.972 mázsás rangsorolását a Jász utcai friss telep követte a maga “csupán” 6.910.320 mázsájával.)

jég.JPG

Az 1930-as évek elején az Óbudai Kristályjégyár, a Fővárosi Jéggyár, az Erzsébet Jéggyár Rechnitzer és Bruckner, valamint a Magyar Élelmiszer Szállító és Árukereskedelmi Rt mellett ott találjuk a Hungária Jéggyár Goldner és Fia cég, a Soroksári Első Mészhomoktégla gyárát, illetve a Budapesti Jégárusító Rt-t. Ez utóbbi hozta a vele szerződéses viszonyban álló Angyalföldi műjéggyárat, amiről érdekes, hogy azt írták fel, miszererint a cég nem bejegyeztt. Tulajdonosai Zinner Mór és özvegy Zinner Adolfné, újpesti lakosok. (A kapcsolódási pontokat  elemezve érdekes, hogy a Fővárosi Jéggyárat és a Budapesti Jégárusító Rt-t is ugyanaz a Reisz Sándor képviselte.)

Az 1935-ben a kartell megállapodás értelmében leosztott kvóták az egyes tagok között a következők voltak: Budapesti Jégárusító Rt (a Budapesti Jégárusító Rt saját telepe): 2,917%. A Magyar Élelmiszer Szállító és Árukereskedelmi Rt-nek 11,574 %-as volt. A Fővárosi Jéggyár Rt és az Óbudai Kristályjéggyár Rt 14,007 %-kal bírt, míg az Erzsébet Jéggyár Rechnitzer és  Brucknernek 6,124 %-a volt. Az Angyalföldi Műjéggyár a 2,470 %-ával a legkisebb részesedésű volt. A Soroksári Első Mészhomok -téglagyár Rt 5,924 %-kal, a Hungária Jéggyár Goldner és Fia cég 8,865 %-kal rendelkezett. Ez a nyolc cég a kartell megállapodás értelmében a kvóták  65,888%-át bírta. A feljegyzés még két további céget említ, amelyek kvótákkal rendelkeztek a jégkartellben, és ez a két cég ugyan nem kifejezetten jéggyártással foglalkozott, de úgymond "rokon" termékek előállításával. Azaz olyan italok készítésével, amelyek számára a hűtés elengedhetetlen volt. Az egyik ilyen vállalat a Fővárosi Sörfőző Rt (23,877%) volt, a másik pedig a Kőbányai Polgári Serfőző és Szent István Tápszerművek Rt (10,235%).  Úgy tűnik, a két sörfőzde haszon növelkedést látott a jégbizniszbe való beszállással. Ugyanebben az évben a veresenytársak szabályozták (vagy levédték?) a jégárusítás helyszíneit is. Ha 1935-ben járnánk, akkor a mai nagy melegben többek között itt tudnánk jéghez jutni (érdekes, hogy szinte csak újlipótvárosi üzeleteket sorolnak fel): a Mészárosnál a Csanády utca 4-ben. Tímár mészárosnál a Légrády utcában (ma Balzac utca), Lusztig fűszeresnél a Visegrádi utcában, a Tejesnél a Tátra utcában és a Sajtosnál a Berlini téren (ma Nyugati tér).

A központot jelentő Budapesti Jégárusító Rt telepén azt is tudjuk, hogy milyen helyiségek működtek ekkor a Jász utca 100. szám alatt. Volt gépház, légkompresszor és szivattyúház, jéggenerátor helyiség, lakatos műhely, gépház és generator helyiség, voltak természetesen kutak, WC, és a sufniban raktár. Továbbá ott voltak az istállók, a daráló helyiség, jégkamra, központi iroda, garage, udvar, irodák, üzemanyag és elektromos hálózat. (1938.) Na és ott állt a mai Futár utca - Jéggyár utca sarkán (az egykori Jász utcai üzem szélén) egy kiszuperált jeges kocsi, ahol helyben mérték a jeget. (Erre még a mai 60 év körüliek is jól emlékezhetnek, hisz az üzem egészen 1981-ig működött. Addigra viszont az országot egyre jobban elárasztották az Ausztriából Trabantok tetején behozott Gorenje és egyéb fridzsiderek, ami a jéggyárak végóráit jelentették.)

Hamarosan a világ újra forrongani kezdett. Az 1944. évi üzletév első felében még normális volt a termelés. Az év második felében viszont a fokozódó háborús események következtében jelentős mértékben visszaesett. Az ostrom és az azt követő zavaros idők alatt a vállalat fosztogatás következtében valamint még azt megelőzően is háborús behatások folytán jelentős veszteségeket szenvedett. 1945 máciusában már az akkori viszonyoknak megfelelő termelést sikerült elérni, de a forint stabilizációjáig (1946. augusztus 1-ig) a jégárusító nem volt nyereséges. Az 1945. évi termelés megkezdése előtt már a szükséges karbantartási munkákat sem tudták már elvégezni. A részvénytársaság haldoklott…

A második világháború után az újrakezdés nagyon nehéznek bizonyult. Egy 1947. június 15-én kelt “Forintmérleg becslés a Budapesti Jégárusító Rt telepén található gépi és üzemi berendezési tárgyakról szóló feljegyzés ezt írja: "a gyár 1946. szeptember óta nincs üzemben".

A jégárusító a háború után megszűnt ugyan, de a Jász utcai termelés még jó pár évtizedig életben maradt. Az 1950-es évektől pedig az élet is egyre inkább új mederbe terelődött. Mind több család tudott romlandó ételhez jutni, a hűtés a mindennapok részévé kezdett válni. Nem csak a háztartásokban, de boltokban, élelmiszerüzletekben, hentesüzletekben is. Akkor még a hagyományos hűtéssel óvták a minőséget, azaz jéggel, amelyet a jégszekrényben tároltak a hűtendő áruval együtt.

Jégszekrény

DSC05334.JPG

DSC05336.JPG

A jágárusító rt-t is természetesen államosították, és a Fővárosi Ásványvíz és Jégipari Vállalatnak Jász utcai üzeme mellé időközben a Forgách utcában is létesült egy jéggyára. Az egykori tudósítás szerint 1981 nyarán a már csak ez a két gyár működött. Az elkészült a jégért a fogyasztóknak ide, helybe kellett menniük, a kiszállítás már megszűnt. A gyártás a hagyományos technológiával folyt, a vízzel teli vascellákat sólébe eresztették, ahol az 16-18 óra alatt 25 kilós jégtáblává fagyott. Tartós meleg esetén naponta ötezer táblát készítettek.

Ma talán már el sem tudjuk képzelni, hogy egykor így mérték a jégtömböket szerte a városban:

019.jpg

jégárus a Lehelen.jpg

HázMester 2013.06.07. 17:51

Árvizek a Dunán

A Duna örök - hogy valami közhelyes gondolattal indítsam ezt a bejegyzést.

A bejegyzést, amelynek az a szomorú apropója van, hogy a vízfolyam örökkévalóságával sajnos az is együtt jár, hogy az időnként megárad. Nem kímélve erdőt, mezőt falut és tanyát, szegényt és gazdagot... Ennek lehetünk most mi magunk is tanúi, ne adj'Isten, elszenvedői.

Budapest, csúnyán mondva, már hozzászokhatott, hogy időnként a víz lesz az úr a város utcáin - persze a nagy "úr" kordában tartására minden korban odafigyeltek. Kérdés, hogy ez mennyire sikerült.

Árvíz a Vigadó térnél, 1930-as évek

1_2.JPG

Vannak, vagyis voltak, ugyanis olyan nagy "történelmi" árvizek, amelyek - bár több száz évvel ezelőtt történtek - de még ma is részese a budapesti aktív emlékezetnek. Nagyon sokáig az 1775. évi áradás tartotta a rekordot, majd ezt 63 évvel később felülírta a hírhedt 1838. évi nagy jeges ár. (Nem akarom én az ördögöt a falra festeni, ezért csak halkan jegyzem meg, hogy érdekes egybeesés, miszerint akkor ugyanolyan márciust éltek át eleink, mint mi idén. Havazott, fagyott, ami napközben megolvadt az éjszakára jéggé dermedt, és a tél egyáltalán nem akarta helyét átengedni a tavaszi meleg(edés)nek.) A hó csak hullott, a Dunán beállt a jég olyan szinten, hogy biztonságban lehetett rajta közlekedni Pestről Budára - egyéb átjutási mód és lehetőség amúgy sem lévén. Egyszer csak  végre enyhébbre fordult az idő, már a Duna páncélja is repedezni kezdett, amit a jégtörő ágyúlövések is hírül adtak. A korabeli katasztrófaturista helyiek nagy gyönyörködéssel néztek végig a partokról a hatalmas jégtáblák megindulását, az időközben eleredt ónos eső sem jelentve számukra kényelmetlenséget. Végre folyt a Duna! Most már a fővárosi emberek is vidámabbak lettek. Ám ugyanaznap éjjel Csepelnél a jégár megakadt és az éjszaka folyamán újra összefagyott, ami a víz folyását eltorlaszolta. Pest Buda között újra beállt a jég.

- Nos, ha beáll, majd megindul megint! - hessegették el a gondot a helyiek, nem is sejtve, hogy az Alpokban végre beköszöntött a tavasz és a megindult olvadás óriási víztömeget tolt a Dunába.

Árvíz a Margit-szigeten, XX. sz. eleje

3_2.JPG

Pest, 1838. március 13. éjjel.

Sötétedéskor ki-ki hazasietett vacsorázni vagy a színházi előadásra parádéba vágni magát. A Belváros némely szegletén pedig kigyulladtak a nemrég felállított légszeszlámpák, a modern technika némileg bűzös, de eladdig hihetetlen erősséggel világító vívmányai.

A Nemzeti Színház (a mai Astórián) aznap este a Beatrice di Tenda című olasz operát játszotta, a nézőtér zsúfolásig megtelt. A lelkes nagyérdemű ráadásul olyan zajosan verdeste össze a tenyerét, hogy 9 óra tájban a tapsviharban nem is igen hallották meg az ágyúszót, ami a jégzajlás újabb megindulását jelezte.

Igen ám! A csepeli jégtorlasz azonban megállította a Duna vizét, és az egyre gyűlő és gyűlő víz átszakította a Váci-gátat, ami kb a mai Kossuth tér magasságában húzódott védelmezve a Belváros házait. A víz rázúdult a városra, és átrohant rajta Csepelig, a soroksári Dunaág gátjáig, amely a kétoldali nyomás alatt szintén összeomlott. Ezzel a katasztrófa betetőzött.

A Nemzetiben ezalatt folyt a játék, sem a nézők, sem a színészek semmit sem sejtettek a kint pusztító veszedelemről. A közeli Német Színházból ugyanekkor egyenesen a nézőtérről mosta ki a víz a közönséget...

Másnap reggelre velencei kép fogadta a fővárosi lakókat... A korábbi évek áradásaiból megtapasztalva a városi tanács már 1830-tól elrendelte, hogy minden ház tulajdonosa önmaga és lakótársai biztonságára tartson udvarán csónakot készenlétben. Csakhogy a könnyelmű polgárság nagy része ennek nem tett eleget... Pedig milyen jól jött volna 1838-ban... Bár ez volt talán a legkevesebb. Az idő tájt lényegében előírástól függetlenül nagyon sok ember tartott ilyen vízi járművet, hisz hidak hiányában ki-ki csak ezzel tudta elérni budai nyári lakját vagy épp szőlőskertjét. Annál nagyobb probléma volt a segítő kéz hiánya. Az olyan önzetlen segítők, mint Wesselényi báró sajnos kevesen voltak.

Az árvízi hős március 14-én, szerdán reggel 5 órakor, még szürkület előtt kezdte el embermentését, amikor is elhagyva szállását "a Kígyó utcán át övig fagyos vízben gázolva a (régi) Városháza felé tartott, hogy az ott hír szerint összegyűjtött csónakok egyikével menteni induljon. A helyszínen azonban egyetlen csónakot sem talált, így a fagyos vízben gázolva új útvonalra lépett. Hét órára járt már az idő, amikor végre a városi szenátorral találkozván beszállt annak csónakjába, és a Belváros alacsonyabb házaiból egész sereg ember és holmi mentésére sietett. Ez után a szegényebb, és ezáltal jobban kiszolgáltatott, helyzetű külvárosiak felé vették útjukat." Menet közben több mentő csónakkal is találkoztak. Ezekről így írt később Wesselényi naplójában:

"A segíteni sietők közt kevés ismerőst, mágnásaink és ifjú  uraink közül egyet sem láttam, végre Csekonics jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllal, örültem látásukon. Kérdésemre: merre veszik útjokat, s hol fognak dolgozni? Csekonics azt felelte: "Ich suche einen Stall für meine Pferde (Istállót keresek a lovaimnak). Botránkozás borzalma fogott el ennek hallására.

A borult égből köd és hózivatar szállott le, az estvét siettetni s az éjet feketébbé tenni. Ennél borzasztóbb estvét és éjet sohasem értem. Leirni azt tollam s tán senkinek is tolla nem képes. Az egésznek minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alakítana, s százanként oly jelenetek együtt, s egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledék, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákban haladni, bárhonnan jött, hol volt és hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek s fedelek lezuhanása - szétzúzással fenyegette. Hol elől, hol hát megett, hol oldaltfél omlott össze egy-egy épület. Csak ezeknek a dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről időre a kétségbeesők sikoltásait és segítségért már rekedt bőgéseit. Tíz felé is akarván és kellettvén menni, de csak egyfelé mehetni, százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni, s a többit a halál torkában hagyni, visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei és feleségei már benne vannak, s ezeknek jajjait, zokogásait hallani, mindez oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni, szívetrepesztő."

Víz áll a Magit Fürdő bejárata előtt a Margit-szigeten

árvíz32_OK_kicsi.jpg

Wesselényi szemtanúja volt a mende-monda szerint egy olyan jelenetnek is, amikor a Nemzeti Színház igazgatója egy csónakba szeretett volna felkérezkedni, de a dereglyés 20 forint viteldíjat kért érte. A direktornak azonban csak 5 forint volt a zsebében és egy aranyóra a karján, a dereglyés pedig nagyon szigorúnak bizonyult... Visszautasítását nyomatékosítva a hajólapáttal még jól fejbe is vágta a színi igazgatót, hogy az elalélva a vízbe esett...

Persze voltak jobbhiszemű egyének is akkor a városban. Ott volt például Eckstein Adolf, akit az ár elvonultával nemessé ajánlott a megye közgyűlése érdemeit jutalmazandó. Megemlítenek egy Surinák közlegényt is, aki saját életét sem kímélve fáról ugrált a házak tetején rostokoló menekültekhez segítő szándékkal.

Érdekes, hogy a Ferencesek temploma mindeközben szárazon maradt... A templom egyik barátja, Gasparich Kilit szintén élen járt az embermentésben.

A "hálás" utókor pedig? Kilit barátot 1848-as szereplése miatt kötél általi halálra ítélték... Wesselényi báró a fagyos vízben való járkálás után súlyosan megbetegedett. Külföldi kezeléséhez csak hosszas utánajárás révén járultak hozzá. Mikor azonban hazatért, kegyetlenül háromévi börtönre ítélték hűtlenség vádjával. 

És mi lett Pest-Budával az áradás után. Szerepeljenek itt csak szimplán számadatok:

A Duna vízszintje 1838. március 15-én, délben a tetőzéskor: 10 méter volt. Víz alá került Lipót-, Teréz-, József- és Ferencváros és a Belváros.

Pest 4254 épületéből az áradást csupán 1146 élte túl épségben, 2281 ház teljesen összedőlt, 827 pedig javításra szorult. A legnagyobb pusztulást Ferencváros képe mutatta, itt csupán 19 ház maradt épen, 438 tökéletes romhalmazzá lett, 72 pedig súlyosan megsérült.

Amíg az áramszolgáltatás megindításakor szinte evidens volt, hogy abban a magántőke  játssza  a főszerepet, addig a villanyáram használatának elterjedésével már felmerült annak az igénye, hogy az áramtermelés és -elosztás állami (vagy fővárosi) közület kezében legyen. Az 1900-as évek elejére Budapest vezetése számára ebben a helyzetben két alternatíva adódott: vagy tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Villamossági Rt. és a Budapesti Általános Villamossági Rt. (lásd korábbi bejegyzések) megvásárlása ügyében vagy saját erőművet építtet. Mindkettő irányba lépéseket tett a városvezetés, azonban első körben egyik sem vezetett eredményre. A két magánvállalat igen nagy árat kért megváltásukért, a saját telep építésére (vízierőmű formájában!) kijelölt soroksári Duna-ágon pedig csak igen lassan és óriási költséggel lehetett volna a beruházást elkezdeni.

A főváros címere a Kelenföldi Hőerőmű homolokzatán

DSC04749.JPG

A megoldás 1911. június 28-án született meg. Mégiscsak saját áramfejlesztő építésébe kezdett a főváros, de nem Soroksáron hanem Kelenföldön és francia kölcsönből. Az erről szóló határozat indította el a  főváros új, önálló intézménye, a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei (BSzEM) létrehozását. Az új vállalat azonnal megkezdte a leendő vásárlóinak toborzását - erre a célra külön ügynöki hálózatot szerveztek - és rövidesen áramvételezési szerződést is sikerült kötni a Budapest Városi Villamos Vasúttal, ami akkor a legjelentősebb vásárlónak számított. Az új cég vezetői kezdettől azt propagálták, hogy a létesítendő erőmű az általuk megszabott  egységárakkal fog termelni és egységes áramnemet is szolgáltatnak majd. Ezzel elég erős konkurenciát állítottak mind az MV Rt., mind a BÁV Rt. számára, aminek a célja a két magáncég térdre kényszerítése volt. A főváros "taktikája" úgy tűnik, bevált. 1911 után újból elindultak a tárgyalások a két korábbi áramszolgáltatóval, s ezúttal az egyezkedési folyamatot siker koronázta. Budapest 1914. június 1-én kezelésébe vette először a Magyar Villamossági Rt. telepét, majd 4 évvel később a Budapesti Általános Villamossági Rt. koncesszióját is felmondták. Az MV Rt. összes dolgozóját - az igazgatókat kivéve - az új cég ideiglenes jelleggel, de változatlan illetménnyel átvette. A BÁV Rt-től pedig valamennyi berendezés is átkerült az új vállalkozásba.  A két vállalat megváltásával a főváros elérte a kitűzött célját, azaz azt, hogy a város fogyasztói immár egy kézből, a főváros vállalatától vásárolták az áramot. A szolgáltatás ezzel közszolgáltatássá vált, s mint ilyennek az árszabása és elosztása teljesen és kizárólag a városvezetés kezében összpontosult, azaz a lakosság érdekének megfelelően vált irányíthatóvá. (Érdekes, hogy 100 évvel ezelőtt az, hogy a főváros a saját kezelésébe vegye az összes közcélokat szolgáló üzemet, általános tendenciának mutatkozott. A gázművek megváltására szinten ekkor tájt került sor.)

A Kelenföldi Hőerőmű ma

kelenföld.JPG

A budapesti döntéshozókat persze nem csak az anyagi érdek vezérelte a két telep megvásárlásakor. Erre azért is szükség volt, mert odáig mindegyik vállalat más-más rendszer szerint látta el az energiaszükségletet, és ez meglehetősen káoszos helyzetnek bizonyult az elektromosság használatának elterjedésével. A BÁV Rt. egyenáramot szolgáltatott, az MV Rt. pedig váltakozó áramot termelt. Más volt a díjszabás és más szerkezeti igényei voltak az eltérő rendszereknek is.

No de térjünk vissza a városvezetők 1911-es tervéhez, a saját erőmű létesítéséhez. Erre - a soroksári lehetőség elvetése után - a lágymányosi télikikötő melletti területrész mutatkozott a legalkalmasabbnak. Itt rendelkezésre állott a kellő mennyiségű hűtővíz a gőzturbinák sűrítői számára. A meglévő vasúti csatlakozások lehetővé tették a bányákból érkező szén közvetlenül a telep területére való szállítását, illetve a salak ugyanazon úton történő eltávolítását. Kedvezőnek bizonyult a terület egészségügyi és várostisztasági szempontból is, mert az uralkodó szélirány dél felé, az akkor még kevésbé lakott területek felé vitte a szennyezett levegőt.

A telep építésére alkalmas hely megválasztása után dönteni kellett a választandó áramnem, feszültség, gőznyomás és gépteljesítmény kérdésében is. A döntés az akkor már nemzetközileg is elismert háromfázisú, váltakozó áramú, 50 periódusú, transzformátoros rendszer mellett született. Ezzel a kelenföldi telep egy újabb áramnemet vezetett be a korábbi kettő mellé: a legmodernebbet és legelőnyösebbet.

Az áramfejlesztő telep építkezési munkái 1912. augusztus 2-án kezdődtek Reichl Kálmán műegyetemi tanár tervei alapján, az áramszolgáltatás pedig 1914. június 18-án indult meg. Ez egyben a háromfázisú szolgáltatás születésnapja is Budapesten. 

Az 1914-es állapot

kelenföld0.jpg

A tervezéshez nagyon profi módon kezdtek hozzá. Mindenben az akkori technika felső szintjét igyekeztek célba venni, anélkül, hogy bármiben is kockázatos csúcseredményre törekedtek volna. Az erőmű építésére kiírt pályázaton öt hazai és két külföldi cég vett részt, s kilenc hónap múlva már alá is írták a szerződést a győztes Ganz Villamossági Gyár és a Nicholson Gépgyár együttesével.

Az első vezérlőterem

kelenföld01.jpg

Az új erőművel a műszaki fejlődés is egy nagy lökést kaphatott volna, ha az üzem átadását követő néhány hét múlva ki nem robban az első világháború, ami fejlődés lendületét erősen megtörte. Az erőműben a fő problémát a katonai szolgálatra behívott munkaerő felmentése, a dolgozók ellátása, az anyagbeszerzés és a szénhiány jelentették. Ez utóbbi  miatt 1918-ban fogyasztói korlátozásra is sor került. A háború, bár megtörte, de a telep fejlesztését nem állította meg teljesen. 1917-ben új kazánokat és turbina-generátor gépcsoportot helyeztek üzembe, 1918-ban pedig sikerült a BÁV Rt-t is bekebelezni. (A sors különös kegyetlensége, hogy a BÁV Rt. beolvasztása után pár nappal egy újabb katasztrófát szenvedett el az üzem, történetének eddigi legnagyobb géprobbanását.) A háború befejezése után, az 1920-as években aztán megindult a fejlődés. Újabb kazánokat állítottak fel és megkezdték a II. kazánház felépítését is. Ekkorra alakult ki a telep mai képe, a jellegzetes óratoronnyal, amelyet Reichl halála után Borbíró Virgil tervezett.

kelenföld1.jpg

Alig fejeződött be az 1925. évi bővítés, máris megkezdték az addig 33 MW-os erőmű 150 MW-ra történő bővítését. A kivitelezést 1926-tól 1931-ig tervezték, de ez 1934-ig elhúzódott. Elkezdődött a III. kazánház építése is, amely bővítéshez gyakorlatilag teljesen át kellett építeni a szénszállítást és a vízkivételi művet is.

A szivattyúház a Duna partján

kelenföld4.jpg

A III. számú kazánház és szénszállító berendezése

kelenföld2.jpg

A gépház Duna felőli oldalán építettek ki egy teljesen új, 30 kV-os kapcsolóberendezést, s egy korszerű esztétikus vezénylőtermet.

A 30 kV-os kapcsolóház külső fala jellegzetes tégla-architektúrával készült

kelenföld3.jpg

Ez szintén a hőerőmű "házi építésze", Borbíró tervei alapján készült el, s már a maga idejében is kivívta mindenki csodálatát. Már a '30-as években nagyon sok művészi igényességű felvétel készült az alkotásról, amelyek folyóiratokban illusztrációként vagy a helyszínt rögzítő dokumentációként jelentek meg.

A kapcsolóház ovális alaprajzú, art deco és modern építészeti elveket tükröz.

(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

kelenföld8 001.jpg

A hozzá vezető lépcsőház a Bauhausnak is a bölcsőjét jelentő Deutsche Werkbund 1914-es kiállítási mintagyár részleteire emlékeztet.

(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

kelenföld10.jpg(Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

kelenföld9.jpg

Bejárat a gépházból a vezénylőterembe (Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)


kelenföld6.jpg

Lépcsőház a gépházból a vezénylőterembe (Fotó: Szántó F., Seidner Z. Fény és forma)

kelenföld5.jpg

Az 1930-as évekre Budapest villamosenergia-ellátása döntőben a Kelenföldi erőműből történt. Az új vezérlőterem átadása lehetővé tette a telep nyugodt, átgondolt üzemeltetését. Az új berendezések az akkori technika csúcsteljesítményei voltak, ilyeneket hazai gyárak addig még nem gyártottak. Ez persze azt is jelentette, hogy az elektromos művek kellő óvatossággal fogott hozzá a megvalósításhoz. Nagy újdonság volt a vezénylőteremben kiépített világítóséma, a szelektív védelmek, a nagytranszformátorok és a generátorok esetleges tüzeinek oltására szolgáló önműködő szénsavoltó berendezés is.

A II. világháborúban a Kelenföldi Hőerőművet célzott támadás nem érte (bár ennek ellenére is súlyos károkat szenvedett). Az ostrom után két héttel (!) azonban az egyik gépegységet már sikerült üzembe helyezni, ami egyrészt a Dunai kábelalagút (lásd lent) egy épségben megmaradt 10 kV-os kábelének volt köszönhető, másrészt pedig annak, hogy a fővárosban 1945-ben egyedül itt maradt meg számottevő széntartalék.

Az erőmű, főleg az épségben megmaradt Borbíró-féle vezérlőterem a mai kor emberének is méltán váltja ki csodálatát. Ez most, az idei Budapest100-on mindenki számára láthatóvá is válik.

A Dunai kábelalagút

Az 1930-as évek végének egyre puskaporosabbá váló hangulatában a hőerőmű vezetése elhatározta, hogy a közelgő háború esetén egy Duna alatti alagúton keresztül oldja meg a kelenföldi és a többi erőmű közötti összeköttetést, illetve a pesti oldal áramellátási biztonságának növelését. A kábelalagút létesítésének gondolata már a békeidőben is felmerült, ugyanis  a korábban a hidak alatt vezetett kábelek a rezgés miatt gyakran elrepedtek és üzemzavarok keletkeztek. Az alagút fúrását 1940-ben kezdték és 1944 elejére készen is lettek vele. Ebbe helyezték az addig a déli összekötő vasúti hídon átvezetett hét 30 kV-os és négy 10 kV-os kábeleket, illetve a MÁV kábeleit is. Az ostrom alatt a Dunai hidakkal együtt német katonák az alagutat is aláaknázták, azonban Hámory Gaszton törzskari alezredes közbenjárásának köszönhetően a robbanóanyagot eltávolították és "csak" a pesti akna lejáróját rongálták meg. A sérülés után a víz elöntötte föld alatti járatot, de a kábelek közül néhány üzemképes maradt.

kabelalagut.png

HázMester 2013.03.27. 13:12

Kedves Látogatónk!

Miénk a Ház! munkacsoport néven havi rendszerességgel indítunk városismereti felfedező túrákat Budapest-szerte, amelyekkel az a célunk, hogy mindenki megismerhesse fővárosunkat és akár elhivatott városvédők is kikerüljenek köreinkből.

Nem törekszünk extrém helyek megmutatására. Egyszerűen csak házról-házra járva szeretnénk megismertetni azt a kultúrkincset, ami összegyűlt itt az évszázadok alatt. Legyen az építészeti, művelődéstörténeti vagy kultúrtörténeti érdekesség, azokban mind mi is benne vagyunk. Vagy mint használók vagy mint örökösök, de a lényeg, hogy óvjuk épített örökségünket és vigyázzunk a házunk tájára.

Legyenek társaink, vegyenek részt izgalmas sétáinkon és legyen miénk minden ház!

Amennyiben szeretne körünkhöz csatlakozni, "lájkolja" facebook oldalunkat (ahol bővebb leírást is találhat programjainkról) vagy iratkozzon fel hírlevelünkre.

Üdvözlettel,

a Miénk a Ház! csapata

mienk_a_haz_logo.jpg

Pest városának még csak 2600 lakosa volt, de a mai Molnár utca és Havas utca sarkán, 1714-ben már kávéházat nyitott a délszláv Balázs mester. Az ötlet talán onnan jöhetett, hogy a pest-budai ember mindig szeretett szórakozni, nem vetette meg az élet örömeit. Társakra vágyott, akikkel megbeszélhette a világ folyását, vagy magányra volt szüksége, hogy zavartalanul elmélkedhessen: mindkét esetben a kávéházat kereste fel. A kávéház már a legkorábbi időktől biliárddal és kártyával is rendelkezésére állt, nemcsak zamatos valódi keleti kávéjával és illatos, balkáni dohányával. (A törzsvendégeknek a pipát sem kellett minden nap magukkal cipelniük, azt megőrzésre a felszolgálók átvették.)


360196.jpg

A derék vendéglátók mindent elkövettek, hogy a betérők kedvében járjanak. Ebben az igyekezetükben odáig is elmentek, hogy néha versengve szállították alá az árakat, ami viszont hatósági beavatkozást vont maga után. Feljegyezték, hogy 1737-ben Pest város tanácsa határozatban kötelezte Bethieno kávéfőzőt, hogy ne mérje olcsóbban a kávét, mint a másik két kávés, mert evvel magának sem szerez hasznot, két kartársát pedig tönkreteszi. A XVIII. század közepén ugyanis már 3 kávéháza is volt Pestnek.

A kávéházak népszerűségét nemcsak a jó keleti kávé emelte, hanem az a sokféle szórakozási lehetőség is, amelyet kínált. (Ez a tulajdonsága a kávéházaknak úgy tűnik, örökéletű maradt - illetve legalábbis addig mindenképp, amíg voltak kávéházak. A Rákóczi úti Sport és Velence például híres volt arról, hogy az első filmeket itt mutatták be.) A kora újkorban filmek azonban még nem lévén, mindenféle szerencsejáték és álarcosbál voltak a kávéházak szórakoz(tat)ási lehetőségei.

alarc-fekete-lovag-5.jpg

Ilyen híres játékos hely volt például a budai Fortuna kávéház és szálló, melynek Tuschl Sebestyén volt a gazdája. Ő valójában francia volt, igazi nevén D'Echelle Bastian, viszont a németajkú budai lakosok így fordították a saját szájuk ízére a tulajodnos nevét. Kávéházában a fáraó, a quindeci, a ferbli, a moline, a trentaquaranta, a  landsknecht és egyéb ilyen kártyajátékok járták.

janoska_antal_ismet_a_jatekkartyakrol.jpg

De ez mind semmi volt ahhoz képest, hogy a rulett ősét, a biribicset is működtette a Fortuna kávéház, melyet egy Giovanni Conti olasz kávés terjesztett el Pesten. A biribics-pörgettyűre fogadni lehetett, bár lapjaira nem pontokat véstek, mint elődjére, a kockára, hanem figurákat rajzoltak, melyek más és más értékeket jelentettek. Vélhetően ezekből a rajzokból jött a játék elnevezése is: a berbécs a báránykára használt megnevezés volt. Ennek a játéknak a népies kiadása volt a mariandl-játék, melynél egy hengerben pörgette meg a golyót a bankár. A golyóra festett alakokra lehetett fogadni. A figurákat egy nagy, festett tábla külön is szemléltette.

xix-szazadi-termeszethistoria-korabeli-allatleirasok-es-rajzaik-spanyol-j-tekerszarvu-j-magyarjuh-sokszarvu-j-szelesfarku-j-hosszufarku-j.jpg

A szemfüles Tuschlnak voltak ettől kicsapongóbb ötletei is. Például a viganó játék. (Ezt Kisfaludy Károly magyar nemesi testőr és költő kedveséről, egy bécsi táncosnőről nevezték el.) Különféle lengeruhájú táncosnőkre lehetett fogadni, akik körbetáncolták a bekötött szemű bankárt. Ez azután egyet elkapott és ennek a száma nyert, mégpedig tizenegyszeres pénzt fizetve. Ez persze drága mulatozásnak számított. Akinek erre nem tellett, maradt a mariandl és különféle olla fortunák, azaz szerencsekerekek, melyet 1778 után mindinkább kiszorított a lotto.

A hatóságok persze a kártyát is üldözték. Mária Terézia 1770-ben rendeletet hozott, miszerint: "Értésemre esett, hogy hatósági személyek és ülések folyama alatt kártyáznak. Háromszáz arany bírságot fizet, akit hazárdjátékon - legyen az bár vigant-uni (huszonegy) - érnek. Száz arany a feladót illeti (!), kinek neve titokban marad." A végrehajtás persze ebben a "bűnös" kávéházi világban nehéz volt. 1782-ben például a Hatvani utcai (Kossuth Lajos utca ma) Bossel-kávéházban ugyan feljelentettek egy 15 tagú hazárdjátékos kompániát, de ezek mindent letagadtak, és mivel a markőrök, azaz a játékjegyző pincérek sem tanúskodtak, így felmentő ítéletet kellett hozni.

A Fortuna-tulajdonos Tuschl a század végén rejtélyes módon eltűnt. Ez persze nem jelentette a pest-budai kávéházak végét.

1787-ben Budáról Pestre helyezték át az egyetemet. A tanuló ifjúság pedig (már akkor tájt is) kitűnő közönsége és életben tartója volt a kávét mérő vállalkozásoknak. Nem kevesebb, mint 8 kávéház alakult az egyetem tájékán. A leghíresebb az egyetemi templom melletti "A Philisophushoz" címzett volt, melyet egy Hugelmann Ferenc nevű kávés alapított. Főleg a bölcsészhallgatók jártak ide.

pest-1780.jpg

1793-ban a Duna partján megnyílt a Kemnitzer-kávéház. (egy korábbi temető helyén). Kemnitzer János egykoron cserzővargaként kezdte felnőtt életét, ebből bizonyosan meggazdagodván vált kávéház tulajdonossá. Jómódúságát mutatja, hogy nem csak üzletelt, de a Nagyhíd utcában (ma Deák Ferenc utca) emeletes bérházat is építtetett. Lényegében ennek az aljában működtette a kávéházát. Egyszer egy angol utazó így írta le a helyet: "Kávéházakban nincs hiány, a híd átellenében levő kávéháznak - azt hiszem - nincs párja Európában. Az igen tágas és gyönyörűen feldíszített nagy biliárdtermen kívül, van még egy külön biliárdterem a nemdohányzók számára, két vagy három társalgóterme szinte igen díszes. Itt kifogástalan ebédet lehet kapni. A szárazföldi (continental) szokás szerint minden rangosztály és mindkét nem együtt van, a púderos kabátos fodrász és a vén kofa éppúgy eljön ide kávézni, mint a báró vagy gróf likőrözni." Ide tért be időnként Gvadányi József generális és költő, de rendszeres vendég volt pesti tartózkodásai alatt Csokonai Vitéz Mihály is. A Grand Café olyan jelentős helyszínné vált, hogy az utcát egy idő után már nem is Nagyhíd utcának, hanem Nagykávéház utcának nevezték.

images.jpg

Egy másik vendég így írja le a híres kávéházat: "A kávéház Pesten a legszebb, amit valaha láttam. A földszinten van elhelyezve és több szobája van. Az első, amelybe belépünk, valóban pompás. Négyszögletes terem ez, körülbelül tizenöt lépés négyzetben, négy boltozattal. Úgy ezek, mint a falak márványból valók vagy különböző színekben márványozottak. A tetőről négy egészen újdivatú kristály koronacsillár lóg le arabosan. Egy gazdag díszítésű és igen jóízlésű kályha összhangban van a nagy ütőórával. A teremben három tekeasztal is van, amelyet külön lámpák világítanak meg, ez utóbbiak ismét arabos díszűek. Az egyik oldalon van a tálaló, ahol látni lehet mint készülnek az ételek és italok. Emellett egy fülkében szépen felöltözött, fiatal hölgy ül, aki előtt csinos pénztárasztalka van. Magában a kávéházban igen mozgalmas az élet. Emberek jönnek-mennek, a közönség állandóan felfrissül."

Ez a viszonylag korai kávéház tehát már szinte mindent tudott, amit a későbbi nagy társai. Testi-lelki örömök, csinos hölgyek, előkelő termek. A hely emellett pedig még egy fontos szerv igényeit kész volt kielégíteni, mégpedig az agyvelőét. A kávéhaz(ak) ugyanis már a korai időszakukban is a politzálás kedvelt színterei voltak, ami persze nem volt teljesen veszélytelen... A Grand Café például a Bécs ellen ágaskodó nemesurak találkozási helye is volt. A rendőrség persze figyelte a később magyar jakobinus mozgalomként elhíresült társaság súgdolózásait. Ennek több tagjára épp vagy ebben a kávéházban csaptak le, vagy pedig a "Három oszlop"-ban, ami szintén a Martinovits fémjelezte mozgalom kedvelt találkozási helye volt.

A Kemnitzer-féle kávéház jelentőségét  mutatja, hogy az az utazó, aki ide egyszer is betrért, nem mulasztotta el, hogy meg ne emlékezzen az itt szerzett élményekről. Egy újabb utazó, egy német író, már abban a korban szürcsölgette itt fekete italát, amikor Kemnitzer helyett egy bizonyos Wersack Károly volt már a tulajdonos. A visszaemlékezés így szól: " Pest kávéházai előkelőségük, pompájuk és nagymodoruk által megelőznek minden hasonlót fél Európában. A falak márvánnyal bevontak, óriási tükrökkel díszítettek. A kávéskannák, cukorszelencék, kanalak ezüstből vannak. Ezekben a kávéházakban is a legkülönbözőbb jelenetek játszódnak le. Fel s alá hullámoznak az olyan emberek, akik a vendégek pénztárcája felé kacsingatnak: házalók árucikkeket kínálnak, Jákób fiai bűvészmutatványokat tárnak elénk anélkül, hogy tanárokank neveznék magukat, cigányok hegedűn és cimbalmon szólaltatják meg a magyar dallamokat, hárfás lányok kissé sikamlós dalocskákat énekelnek, egy komédiásnő a terem közepén szőnyeget terít le, ledobja felső ruháját, ott áll trikóban az összegyűlt társaság előtt, bukfencet hány, végül hátára fekszik és néhány gyerektársával különféle látványos csoportozatot alkot." Ez volt tehát a magyar virtus egy pesti kávéházban a XIX. század hajnalán.

Érdekes, hogy ugyanekkor a budai kávéházak nem voltak ilyan díszesen berendezve. Talán ennek ellensúlyozására alakult úgy, hogy itt volt az első olyan kávéház, ahol a publikum szórakozására a tulajdonos bevezette az újságokat. A Hasznos Mulatságokat, a Hazai és Külföldi Tudósításokat a már említett Tuschl-féle Fortunában olvashatta első ízben kávéja hörpölése mellett a nagyérdemű. Később már nem csak hazai, de más európai lapok is megjelentek a kávéházakban.

800x600.jpg

Közben újabb és újabb kávéházak nyíltak a városban. 1833-ban már 28 volt a számuk. Ezek közül egyet-kettőt megtépázott ugyan az 1838-as nagy árvíz (például a Grand Cafét is), de 1845-ben már 34-re emelkedett a számuk. A törzsvendégek továbbra is a diákok maradtak. A bölcsészek a Philiosophusban, az orvostanhallgatók az Arany Sasban, a jogászok a Török Császárban gyülekeztek. (Ezek közül mára csak az Arany Sast tudjuk betájolni a Kossuth-Semmelweis sarkon. A másik kettőnek a helyét is eltörölte a későbbi városrendezés.) Az irodalmi kávéház szerepét a Paradicsom töltötte be a mai Kristóf téren. Leghíresebb vendége Berzsenyi Dániel volt.

A Török Császár olyan vendégeket tudott felmutatni, mint Jókai Mór vagy Petőfi Sándor. Ők később a duhajabb jogászok találkahelyére, a Zrínyibe tették át székhelyüket (mai Astoria helyén). Itt ismerkedtek meg Vachott Imrével, aki aztán elvitte őket a Pilvaxba, az akkori Úri utcába. A történet innetől kezdve ismeretes... Róluk egy picit később.

Addig még essen szó a XIX. század első harmadának új helyéről,a Színház kávéházról. Ez az ekkor átadott Redoute-ban nyílt meg a mai Vigadó helyén. (Az épület 1832-re épült fel, hogy alig másfél évtized múlva az osztrák Hentzi, budai várparancsnok 1849-ben szétlövesse...) A Színházról így számolt be a német Der Spiegel újság: "...Meglepett a minden képzeletet felülmúló lárma, úgy, hogy szinte a velencei Piazettán képzeltem magamat. Erre emlékeztettek az olasz gitárjátékos dalai. Az ének közben pincérek szaladgáltak kávéval, limonádéval, fagylattal és előre ránk kiáltoztak, hogy mit hoznak. Jött egy lutrijegyárus és nem akart leszállni az emberről, követte őt egy kufár hamiskövű gyűrűkkel, majd egy harmadik árus nadrágtartókkal, tollkésekkel, hamis tajtékpipával." Egyszerre nyugat és Balkán...

kiralyi_tollkes.jpg

Ez idő tájt nyitott meg a Renaissance is. Ebből lett aztán a Pilvax azáltal, hogy 1843-tól kezdve egy Karl Pilvax nevű bécsi ember bérelte a helyet. Pilvax úr később megszedvén magát, háziúr lett, a "Pilvax" bérletét pedig a győri Fillinger József folytatta. (Érdekes paradox helyzet, hogy pont egy bécsi tulajdonú kávéház lett aztán az osztrákellenes mozgalom kirobbanásának helyszíne. Talán emiatt is érezték a rebellis pestiek szükségét annak, hogy a szabadságharc alatt "Szabadságcsarnok"-ra változtatták a kávéház nevét.) Ide jártak a Párizst figyelő radikális írók és újságírók, később itt vált vezérré Petőfi, Jókai és Vasvári Pál. 1848. március 15-én a Pilvax bevonult a történelembe. A kávéház egyik kerek asztala - a pesti népnyelv által "Közvélemény asztalának" titulált alkalmatosság - körül ült 1848. március 14-én késő éjszaka is a hazafias társaság, amikor megérkezett a hír: Bécsben kitört a forradalom. Az újság végignyilallt a Pilvaxon is. Emitt Jókai zsebéből került elő a magyar nemzet kívánságának 12 pontja és izgatott tollal végezték rajta a végső csiszolásokat. Amott Petőfi rántotta elő a Nemzeti Dal frissen szerzett szövegét, ami akkor még így hangzott: "Rajta magyar, hí a haza!". Egy Szikra Ferenc nevezetű jurátus aztán belepillantott a kéziratba s valami hirtelen ihlettel odaszólt a költőnek: "Előbb állítsd a magyart talpra, s csak azután biztasd, hogy rajta!" Petőfi szó nélkül kijavította a verset. Másnap, március idusán már így ismerhette meg a közönség.

388px-A_Nemzeti_dal_kézirata.JPG

A nagy előd, a Grand Café mindeközben ismét tulajdonost váltott. Az egész házzal együtt, amelyben működött, az Angol Királynő Szálló gazdája vette át, s ennek megfelelően a nagy kávéházból Angol Királynő lett. A korábbi tulajdonos a mai József Attila utcában - akkori nevén Fürdő utcában - új helyet nyitott Kávéforrás néven, ahol később a kiegyezés éveiben szintén sok író szívta előszeretettel a pipafüstös levegőt. Itt született meg a "Borsszem Jankó" című vicclap, melyet ott a kávéházban írtak és rajzoltak. A rajzoló tisztet egy cseh úriember töltötte be, Klic Karel. Később feltaláló lett, a kartonra alkalmazott cinkográfia megalkotójaként vagyonos emberként húnyt el Londonban.

Borsszem_Jankó_címlap_1892-10-16.jpg

A kor művészeinek is megvolt a maguk törzshelye. Az Oktogonon működött a Nicoletti kávéház, az ifjú festők, képzőművészek főhadiszállása. Innen vándoroltak át később a Szűz utcai Hableány kávéházba (micsoda képzettársítás...), mígnem további évek elteltével a Baross kávéház, még később pedig a Japán lett a festők-szobrászok tanyája.

Hogy mit fogyasztottak a régi Pest-Buda lakói még a kávéházban? Elsősorban teát, vagy ahogy akkor nevezték, thé-italt. Egy másik kedvelt ital a csokoládé volt. A kakaót azonban ekkor még nem tejjel, hanem vízzel keverték el. A tejjel való elkészítés szokása Angliából származott át ide, ahol Széchenyi Istvánnal történt meg, hogy a "pincér kétszer megmérgezte őt tejes kakaóval, amit vizes kakaó helyett hozott neki". Fagylalt is kapható volt már a kávéházakban, amióta a bécsi udvar - két ízben is - Budára menekült, s itt megismertette ezt az eredetileg olasz népcsemegét.

A XIX. század már az éjjel-nappal nyitva tartó kávéházat is ismerte. Az Orczy kávéházba főleg zsidó kereskedők jártak, s itt történt a zsidó házitanítók felfogadása is. Itt kezdte ilyen minőségben pályafutását Vámbéry Ármin, későbbi híres orientalista.

Ez volt a kezdet a pest-budai kávéházak történetében. A XIX. század második felében, és a századforduló táján Budapest a kávéházak városává vált. Boldog szép idők lehettek. Vagy ki tudja...

(Forrás: Hasznos mulatságok 4. A régi Pest-Buda)

Kedves Barátaink,


2013. március 10-ére, vasárnapra az alábbi programokat ajánljuk figyelmükbe.

Délelőtt 10.00 órai kezdettel indítjuk
az

Építészeti magaslat - emberi mélység
Raoul Wallenberg svéd védett házai Újlipótvárosban

c. sétánkat

amelyen Újlipótváros 1944-45-ös sötét arcával ismerkedhetnek meg.

A vezetés a Katona József - Kresz Gáza utca sarkáról indul.
A részvétel ingyenes, de támogatójegy vásárlásával segítheti munkánkat.

Délután 14.00 órai kezdettel
a

Bauhaus rejtett kincsei
Formatervezés Újlipótváros lépcsőházaiban

c. túránkon
az 1930-as évek Újlipótvárosába kalauzoljuk Önöket, a ragyogás és az elegancia időszakába.

A séta a Váci út - Alig utca sarkáról indul, és támogatójegy vásárlásával vehető igénybe.
Ennek ára: 1900 Ft (teljes árú) 1400 Ft (diák, pedagógus, nyugdíjas).

Mindkét sétára előzetes jelentkezés szükséges, mert a létszám korlátozott!

Üdvözlettel,

Maczó Balázs

Miénk a Ház!
mienkahaz@gmail.com
facebook.com/mienkahaz
70 313 1723

wallenberg_03_10.JPG

bauhaus_03_10.JPG

Budapest áramellátásának történetét taglaló sorozatunk előző fejezetében a BÁV Rt-ről esett részletesebben szó.

A mostani fejezetet egy máig meglévő - illetve az eredeti épületet megőrző - áramfejlesztőnek, a Magyar Villamossági Rt-nek szenteljük. Ezt, hogy rögtön az elején be tudjuk lokalizálni, a mai ELMŰ lakja a Váci út - Dózsa György út, illetve Dráva utca kereszteződésénél.

A Magyar Villamossági Rt épülete a Váci úton.

elmű.jpg

A Magyar Villamossági Rt annak a versenykiírásnak az eredményeként jött létre, amelyet Budapest főváros 1892-ben írt ki, megteremtvén az önálló magyar áramfejlesztést. Ennek a kiírásnak fontos része volt, hogy a telepeknek az akkori városon kívül kell létrejönniük. Mivel ez idő tájt a Váci út környezete volt az a terület, ahol bár megvolt a kellő infrastruktúra, ugyanakkor a belváros meglehetősen messze esett ahhoz, hogy az esetleges ipari szennyezések ne mérgezzék a városi lakosok életét, így nem véletlen, hogy az ekkor létrejött mindkét áramfejlesztő ezen a környéken, egymástól szinte belátható távolságban jött létre.

A Berzenczei (Csáky, majd Hegedűs Gyula) utcai teleptől alig pár száz méterre a Váci út - Tisza utca - Visegrádi utca és a Dráva utca által határolt területen az MV Rt. 1893. április 24-én kezdte meg az áramszolgáltató berendezések építését. Az egy évvel korábban kiírt versenytárgyalások abszolút nyertesének érezhette magát a vállalat, ugyanis az építkezésnek külön pikantériát adott az a tény, hogy ekkor a vállalat még hivatalosan nem is kapta meg a koncessziós szerződést... Az történt ugyanis, hogy az MV Rt. (de a BÁV Rt. is így járt el) még a belügyminiszteri jóváhagyás előtt már elkezdte a telep építését, a gépek beállítását. Így fordult az elő, hogy bár a miniszteri engedély csak 1893 szeptemberében született meg, alig egy hónappal később, a Tisza - Váci út sarkán már meg is indult az áramszolgáltatás. Az MV Rt. már október 10-én elindította a gépeit, és október 13-tól már fogyasztókat is ellátott, október 21-től pedig a rendszeres áramszolgáltatást is megkezdte. (Október 13 és 21 között csak délután 4 és este 8 óra között szolgáltatott áramot kísérleti jelleggel.) Ettől a dátumtól, 1893. október 13-ától számíthatjuk Budapest áramellátásának kezdetét.

A Váci úti vállalat tulajdonképpen a sötétben tapogatózott, amikor a város fénnyel való ellátását kezdte el készítgetni. Nem tudhatta, hogy milyen mértékben és milyen gyorsan fog az elektromos világítás a fővárosban teret hódítani. Emellett a helyzeten az is rontott, hogy rögtön számolnia kellett a BÁV Rt. konkurenciájával is. A városvezetés viszont tudatosan alakította így ezt a helyzetet. A cél az volt, hogy a két új céggel megkötött szerződések szigorú feltételekkel védjék a város lakosságának érdekeit. A BÁV Rt. például csak a pesti oldalon építhette ki hálózatát, ill mindkettőjüknek előírták, hogy csak föld alatti kábeleken vezethetik az áramot. Az áramszolgáltatási díjakat csak a Fővárosi Tanáccsal való egyeztetés után állapíthatták meg. A két konkurrens cég nem csak üzleti, de műszaki szempontból is - tudatosan - a verseny célzatával lett egymással szembeállítva. A BÁV Rt. köteles volt egyenáramú, míg az MV Rt. a magyar találmányú transzformátorral lehetővé vált váltakozó áramú rendszert épített ki.  Ebből adódott, hogy aki a BÁV-tól kapta az áramot, az 110 V-ban, s aki az MV-től nyerte azt, az pedig 105 V-os feszültségben kapta az elektromosságot.

A Váci úti telep gépháza 1895-ben. Érdekességként említhető, hogy a kapcsolótábla bükkfából készült, amin a vezetékek és készülékek csupán porcelán csigákkal voltak elszigetelve.

gépház 1895-ben.jpg


A gőzszükséglet fedezésére 4 darab kazánt építettek. Ezek közül kettőt a Nicholson gépgyár szállított - ez annak idején a Váci út túlsó oldalán helyezkedett el az áramfejlesztővel - a másik kettőt pedig ugyanaz az Eisele József gyára készítette, aki a konkurens BÁV Rt-nek is szállított hasonló készítményeket. Az, hogy a hazai ipar termékeit alkalmazták, az erős versenyszellem szülte. A két szolgáltató között a fogyasztók megszerzéséért folytatott rivalizálásban ugyanis az is fontos szerepet játszott, hogy melyik pártolja jobban a hazai ipart. A telepen áramtermelésre az első időben salgótarjáni és ostraui szenet használtak, külföldi mellett tehát magyar szenet is. A telep területére lovaskocsikban szállították ezt a szilárd energiaforrást, ill az elégetés után a salakot szintén síneken távolították el a telepről. A gőz előállításához szükséges vizet az udvaron fúrt kút szolgáltatta. Bár a Duna közel volt, a kezdeti időkben mégsem innen oldották meg a vízszükségletet...

A kazánház 1895-ben

kazánház.jpg

A villamos világítás gyorsan nyerte meg a közönség tetszését és így az áramszükséglet is rohamosan nőtt. Ez magával hozta a telep bővítését is. Már a megnyitást  követő évben további gépegységeket, kazánokat állítottak be. A termelés növekedésével a telep udvarán fúrt kút sem bírta már elegendő vízzel, s így a Dráva utcában egy szívócsövet fektettek le, hogy a hűtővizet ezentúl már a Dunából nyerje ki az áramfejlesztő. (A hűtővíztorony használatát aztán 1899-ben végleg meg is szüntették.) A fejlesztés 1907-ben folytatódott: itt is üzembe álltak az első gőzturbinák, amiket természetesen ide is Láng László gyára szállított.

A fogyasztókörzet növekedésével bővíteni kellett a telep kimenő főkábeleit is.

Az MV Rt elosztóhálózata 1895-ben

elosztóhálózta 1895-ben.jpg

Az MV Rt. először csak két fővezetéken keresztül látta el Budapest áramszolgáltatását. Az egyik a Váci úton keresztül a Bulcsú utcán és a Bajza utcán keresztül az Andrássy útig ért és ezt a környéket táplálta. A másik vezeték a Váci úton keresztül a mai Bajcsy-Zsilinszky útra vezetett. Az új évszázadra viszont már négy főkábel vitte az áramot szerte a városba. Innen oldották meg például a pár évvel később átadott új királyi palota áramszükségletét is. A palota áramellátása minden bizonnyal kiemelt feladata volt a telepnek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a fokozott üzembiztonság érdekében 1903-ban a Váci úti telep az egész üzemét kettéosztotta és ettől kezdve a hálózat állandóan mint két egymástól független hálózat volt üzemben. Az áramellátás biztonságát ez úgy javította, hogy abban az esetben, ha üzemzavar-elhárítás vagy üzemszüneteltetés állott be, akkor a fogyasztók - elméletben maga Ferenc József császár - maguk kapcsolhatták át a berendezést a másik, még feszültség alatt álló üzemre.

Az MV Rt. nem csak a királyi vár megvilágításában volt előkelő szerepben. Úttörő volt abból a szempontból is, hogy ők kezdték el először hangsúlyozni a háztartási gépek villamosenergiával való működtetését. Megmosolyogtató ma már, de a korban erre a célra leginkább üdvözítőnek a sűrített levegővel való energiaátvitelt tartották. Motorhajtás céljára, ill ipari célra a villamos energia használata ekkor még egyáltalán nem volt elfogadott. Az MV Rt. viszont szükségét érezte a motoros fogyasztási igény felkeltésének.  Ezért leányvállalatot alapított Magyar Műhely és Raktártelep Rt. néven, és 1901-ben az erőmű tőszomszédságában a Váci út 74. alatt villamosított műhelyépületet építtetett és adott bérbe az erre jelentkezőknek.

elmű3.jpg

Ez az épület szintén ma is áll, sőt, azt hihetnénk, hogy a Váci út - Dráva utca sarkán tornyosodó, historizáló homlokzatú épület egy korú a mellette lévő szárnnyal.  A neoreneszánsz palotákat idéző épület továbbá azt sem sejteti, hogy valójában a fal mögött műhelyek sorakoztak. Az új épületszárnynak ugyanis csak a pincéjét tartotta fenn az áramfejlesztő a maga számára, amelyet raktárként használt. A földszinten vendéglő, kávépörkölő, villamosmotorgyár és gázmotorjavító műhely kapott helyet, az emeleteken pedig asztalosok, könyvkötő és papírfeldolgozó, cukorgyártó, műszerész és egyéb műhelyek voltak (szám szerint 70). Különböző szaklapok persze támadást is indítottak a mintatelep újítása ellen, az idő azonban mégis az MV Rt-t igazolta.

A Magyar Villamossági Rt. életében is sorsdöntő volt a kelenföldi hőerőmű felépítése, illetve a Budapest Székesfőváros Elektromos Műveinek megalakulása. Ez az áramfejlesztő telep annyiból viszont mindenképp szerencsésebb volt a Visegrádi utcai BÁV társánál, hogy ennek az épülete máig megmaradt. Sőt, nem régiben fel is újították.

Hogy mi lett az épület további sorsa, arról következő bejegyzésünkben olvashatnak majd. Addig szerepeljen még itt pár fotó a ma ELMŰ-ként ismert épületről.

A Visegrádi utcai átadóállomás

átadóállomás.jpg

elmű2.jpg

elmű4.jpg

Egy megmaradt transzformátor állomás valahol Angyalföldön

transzformátor állomás.jpg

A Visegrádi utca felől az 1970-es években

elmű 001.jpg

februar_24.JPG

Kedves Barátaink,


Szeretettel várunk mindenkit egy irodalom- és kultúrtörténeti kalandozásra, Újlipótvárosban!

A "Hol van az éj, hol van az a kocsma..."
Kultúrforradalmárok Újlipótvárosa

c. sétánkat

2013. február 24-én indítjuk, 10.00 órai kezdettel.

Hogy valójában hol is született Radnóti Miklós? Hogy ki volt Illyés Gyula szerint a XX. század egyik legnagyobb mecénása?
Hogy hol dobogott Magyarország "vörösen lüktető szíve" 1919-ben és hogy ki is volt valójában az a mindenki "Laci bátyája", akinek oly sok minden mellett a Nyugat irodalmi folyóiratot is köszönhetjük?
 Sok egyéb érdekesség mellett ezen kérdésekre is választ kaphatnak, ha velünk tartanak az újlipótvárosi kultúrforradalmárok nyomában.

A séta a Kádár - Visegrádi utca sarkáról indul.

Időtartama kb 3 óra.

A részvétel támogatójegy vásárlásával vehető igénybe, amelynek ára: 1900 Ft (teljes árú), ill 1400 Ft (diák, pedagógus, nyugdíjas).

Szeretettel várunk mindenkit!

Üdvözlettel,
a Miénk a Ház! csapata

Az idei  Budapest100-ban az egyik főszereplő helyszín a Kelenföldi Hőerőmű lesz, ahol reményeink szerint mindenféle izgalmas dolgokat lehet majd leszervezni. :-)


A konkrét megvalósításig azonban még elég sokat kell aludnunk, így hát arra gondoltunk, írunk egy kis bemelegítő cikket arról, hogy hogyan is alakult fővárosunk áramellátásának története.

Kezdjük is mindjárt a legelején!

A szöveg sajnos megint túl hosszúra sikeredett. Aki viszont nem szeret olvasni, vagy nem érdekli a téma, csak görgessen tovább a képekhez. Ezt mindenképp ajánlom mindenki figyelmébe. Az épületet, ahonnan fővárosunk első elektromos vezetékei kiindultak, már sajnos csak ilyen módon, képeken van lehetőségünk élvezni.  Az áramfejlesztő épületének ipari műemlékké nyilvánítása épp folyamatban volt, amikor 1992-ben jött egy befektető, és... A folytatás szinte evidens...

Az 1881-es párizsi világkiállítás után, ahol is a villamos izzólámpa először mutatkozott be, hatalmas léptékkel indult világhódító útjára a villamosság. A világ első közcélú elektromos áramfejlesztő telepe az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban létesült 1882-ben. Ebben a fejlődéstörténetben az úttörő európai város Milánó volt, ahol 1883-tól szolgálta az új energia a városlakók kényelmét. A korabeli Magyarországon az első áramfejlesztő telep Temesváron létesült, és Európában először ebben a városban használtak általános utcai közvilágítást is. A magyar fővárosban viszonylag későn, csak 1893-ban indult meg a központi telepekről táplált villamos áramszolgáltatás. Ennek oka az volt, hogy Budapestnek ebben a kérdésben nem volt az idő tájt szabad keze. Az osztrák Allgemeine Österreichise Gasgesselschaftnak ugyanis 1879-től kizárólagossági joga volt a magyar főváros területén világítási célokra szolgáló cső- és egyéb vezetékeknek a lefektetésében.

Ezt csak 1891-ben sikerült a pesti városvezetésnek módosítani, s  ezen a területen függetlenedni a Lajtán túli cégtől. Az elektromos világítás bevezetésére Budapest városvezetése 1892-ben versenytárgyalásokat írt ki, azzal a kikötéssel, hogy az építendő telepnek a város belterületén kívül kell megépülnie. A döntés értelmében végül két vállalat kapott koncessziót, mindegyik a mai XIII. kerület területén kezdte meg a beruházást. Ez a két magánvállalat volt az, ami ellátta Budapestet elektromos árammal a XIX. század legvégén. A Magyar Villamossági Rt a Váci út – Tisza utca sarkán létesített áramfejlesztő telepet (ma is itt van az ELMŰ), míg a Budapesti Általános Villamossági Rt  (BÁV) a Tutaj utca – Berzenczei (mai Hegedűs Gyula) utca sarkán kezdte meg az építkezéseket. (Érdekes, hogy a két vetélytárs cég szinte látótávolságon belül, meglehetősen közel helyezkedtek el egymáshoz.)

Ez lett belőle:

A BÁV Hegedűs Gyula utcai neo-klasszicizáló homlokzata

aramfejleszto.jpg

91.1959.1_small.jpg

A BÁV Rt az 1893 májusában megkötött koncessziós szerződés értelmében ugyanaz évben megkezdte az áramszolgáltatáshoz szükséges berendezések létesítését. A kazánokat egy szintén XIII. kerületi vállalat, az Eisele József féle vasöntöde szállította. 

Az áramfogyasztás várakozáson felüli gyors növekedése szükségessé tette, hogy a központi telepet már első teljes üzemesztendejében bővíttették. 1895. év végére így a telep teljesítménye 3300 lóerőt tett ki. A BÁV vezetősége ugyanakkor nem csak a telep bővítésével foglalkozott, hanem az akkori viszonyokhoz képest való tökéletesítéssel is. Így például az országban elsőként itt szereltek fel ún. láncrostélyos kazánokat, amivel a füst- és koromképződést jelentős mértékben meggátolták. 1906-ban meghatározó jelentőségű volt az is, amikor üzembe helyezték az első gőzturbinát a telepen, amivel a korábban használt dugattyús gőzgépeket váltották fel. A turbinákat a szintén Váci úti Láng  László gépgyára szállította az áramfejlesztőnek. A turbina jelentősége nem csak a hatékonyabb áramtermelésben állt, hanem korszakalkotó is volt a maga nemében. Ezek a modern erőgépek voltak ugyanis mind a Láng gépgyár, mind az egész ország első turbinái.

A Berzenczei utcai áramfejlesztő telep kétfázisú 1800 és 2000 V feszültségű, illetve háromfázisú 5000 V feszültségű, 26 periódusú áramot termelt. Márpedig a BÁV Rt-nek csak egyenáram eladására volt engedélye. Az áramnemeknek egyenárammá való átalakítása az átalakító állomásokon, akkori nevükön „altelepeken” történt. Ilyen alállomást létesített a BÁV a Kazinczy utcában (ma itt található az Elektrotechnikai Múzeum), a Murányi utcában, a Horn Ede utcában (ma Weiner Leó utca a VI. kerületben), a Liliom utcában (ma a Trafó) és a Logodi utcában. Az átalakító telepig távvezeték vezette az előállított áramot, ahonnan tápvonalak vitték tovább azt a fogyasztóig, ill az elosztóhálózatig. A kábeleket az utcák szintje alá 80-100 centiméternyire fektették úgy, hogy az utca egyik oldalán a BÁV vezetékei, a másik oldalon a konkurens Magyar Villamossági Rt kábelei feküdtek.

91.1962.1.jpg

 A kelenföldi erőmű beindításával (1914) az egykori BÁV telepen új korszak, a leépítés időszaka kezdődött. Az ekkor tájt már az utcanév változása miatt Csáky utcai telepként emlegetett áramfejlesztő a tartalékos szerepébe süllyedt. Abban az esetben, ha valamilyen üzemzavar lépett fel Kelenföldön vagy a terhelés előre nem látott gyors növekedése következett be, akkor a Csáky utcából oldották meg az átalakító gépcsoportok áramellátását. 

A főváros a saját villamosenergia szolgáltató rendszerének a kiépítése érdekében 1918-ban megváltotta az addig magánvállalatként működő Csáky utcai fejlesztő telepeket. Véletlen egybeesés, hogy ekkor következett be a Berzenczei telep történetében a legnagyobb katasztrófa, amikor is az átvétel után 11 napra az egyik 10.000 lóerő teljesítményű generátora felrobbant. Személyi sérülés nem történt, de a robbanás fél napos áramszünetet és jelentős kiesést eredményezett. A szerencsétlenül járt gép helye több évtizedig üresen állt.

91.1963.1.jpg

 

A telep egyik legnagyobb igénybevételét 1925. december 21-én érte el 18.300 kW-tal. A legnagyobb árammennyiséget ebben a korszakban 1924-ben termelte a telep, amikor is a termelés 54 millió kWó volt. Az 1920-as években történt meg az a telepbővítés is, aminek eredményeként az áramfejlesztő már egészen a Pannónia utcáig elfoglalta a területet. Itt épültek fel a különböző műhelyek (asztalos, kovács, stb) és egy transzformátor állomás mellett a munkásöltözők és személyzeti lakások is. Ezeknek az épületegységeknek az értékét ma az adja, hogy egyedül ezek maradtak még meg.

Az egykori személyzeti lakás és fürdőház ma a Bessenyei utcában

IMG_2058.JPG

A személyzeti lakásoknak otthont adó ház bejárata

IMG_2056.JPG

A transzformátor állomás és fürdőház

IMG_2062.JPG

Az áramfejlesztő Visegrádi utcai homlokzata neo-gótizáló stílusban épült

2007.62.1.jpg

 Az 1930-as években Csáky utcai telepet aztán fokozatosan leépítették. A dugattyús gőzgépeket 1934-ben leszerelték és eladták, majd 1940-től az erőmű már csak hidegtartalék volt, a II. világháború után pedig berendezéseit végleg elbontották.

91.1955.1.jpg

2007.63.1_small.jpg

91.1957.1.jpg

91.1960.1.jpg

Az eredeti funkciójától megfosztott épület az 1950-60-as években raktárként funkcionált, majd az épületben 1975-ben megalakult a Erőmű Javító és Karbantartó Vállalat. Mivel azonban igazán markáns és hosszú ideig fennmaradó funkciót nem kapott az épületegyüttes, így meglehetősen kevés információ áll most a kutatók rendelkezésére ebből a korszakból.

A félig-meddig üresen álló épületet aztán - amelyben időnként filmeket is forgattak - 1992-ben kezdték el lebontani, hogy helyére Budapest egyik legexkluzívabb lakóparkját, a Cézár házat építsék fel. Öröm az ürömben, hogy a hatalmas Hegedűs Gyula utcai kapuzatot megtartották. Ez ma helyi védettséget élvez...

94.13.1.jpg

Cézár Ház távolról.JPG

Ezt a bejegyzést egy aktuális ünnep szülte, mégpedig a karácsony. Hol van már az?! - mondhatnák, de aki egy ortodox templom szomszédságában lakik (vagy netalán tán maga is a keleti egyház tagja), érti az utalást. A görög keleti egyház ugyanis január 6-án ünnepli a karácsony ünnepét. Hogy miért alakult ez így, és hogy miben más egy ortodox ünnep a nyugati egyházi párjától, arra most nem térek ki. Röviden csak annyit, hogy a két templomi ünnepet (sok minden mellett) az különbözteti meg egymástól, hogy amit a nyugatiak 1-2 órában elvégeznek, azt keleten 4-5 órán át tartják. Ez a hosszú liturgiai idő talán épp elegendő arra (is) hogy az ember észre vegye, hogy az Apáczai Csere János utcában a Petőfi térnél történik valami...

blogra.jpg

Január 6-án fél éjszakán át tartott a karácsonyi ünnepi liturgia. Hogy hogyan is jutottunk el odáig, hogy a Duna partján egy ortodox templom emelkedjen, erről szól az alábbi írásunk.

(A bejegyzés a téma bősége miatt kissé hosszúra sikeredett, de nem kell megijedni tőle, hisz a történet nagyon izgalmas fordulatokkal teli olvasnivaló!)

Kezdjük talán azzal, hogy kik is ezek a "görögök", akiknek nevét nem véletlenül tesszük másodjára is idézőjelbe. Ez a népelem, a török hódoltság korában érkezett nagyszámban Magyarországra, és a magyarok összefoglalóan görögöknek nevezték el őket, mivel többnyire ilyen nyelven beszéltek, ill a görög-keleti egyházhoz tartoztak. Etnikailag viszont közel sem voltak ennyire egységesek. Voltak közöttük szerbek, görögök, bolgárok és ún. cincárok, akik a balkáni románok/vlachok voltak, és akiket makedorománnak is neveztek. Túlnyomó részük Dél-Macedóniából vándorolt el, és balkáni kereskedők lévén az oszmán birodalom alattvalóiként jelentős privilégiumokkal rendelkeztek. Olyannyira, hogy a XVII. században a hazai árucserékből szinte teljesen kiszorították a magyar kereskedőket. Ők bonyolították le a nyugatról hazánkba és fordítva irányuló árucsere nagy részét, és ők voltak a nemesek és főurak házi szállítói is. Később kompániákba szerveződtek, melyek egy bizonyos összeg lefizetése ellenében elnyerték és biztosították maguknak a központi kormányszervek vagy a helyi hatóságok védelmét és jóindulatát. A kompánia gondoskodott tagjainak hiteléről, templomokat, iskolákat tartott fenn, kezesként viselkedett, váltókért szavatolt, stb.


A XVIII. század végére a görögök, megszaporodván fővárosunkban, méltánytalannak érezték, hogy az ő nyelvükön nem végeznek istentiszteletet. Ennek érdekében kérvényt nyújtottak be a felsőbb hatóságokhoz. Erre a király 1783-ban elrendelte, hogy a budai szerb püspökség nevezzen ki egy görögül tudó papot a pesti szerb templomba lelkésznek. Ez a lelkész 1784-től jogot kapott arra, hogy minden második héten görögül végezze az istentiszteletet a pesti szerb ortodox templomban. A két nép között azonban az alternatívnak tűnő megoldás nem hozta meg a kívánt békét. A szerbek fájó szívvel mentek bele, hogy minden második héten nélkülözniük kelljen a saját nyelvű miséiket, a görögök pedig teljes egyenjogúságban szerették volna hitüket gyakorolni. Mivel a leggazdagabb városi kereskedők e népcsoport köréből kerültek ki, ezért hamarosan újabb kérvényt nyújtottak be a helytartótanácshoz a helyzet orvoslására: ha máshogy nem megy, hát saját költségen, de ők önálló templomot emelnek maguknak. Bár a szerbek nem szívesen mentek bele semmilyen engedménybe a görögök jogérvényesítésével kapcsolatban, az elszakadásukat mégis ellenezték. A jelenlétük létfontosságú volt számukra. A görögök ugyanis számban többen, anyagilag pedig gazdagabbak voltak, s így pénzügyileg előnyösebb helyzetbe hozták a szerb parókiát. 

A pesti szerb templom a Szerb utcában

12797-pesti-szerb-templom-ortodox-templomlatoatas-budapesten.jpg

Kérvények jöttek-mentek, a vita egyre terebélyesedett. A két nép képviselőin kívül már hozzászólt a szerb püspök, a katolikus püspök, de Pest város bírája is, eredmény mégsem született. Az ügyben fordulópont akkor következett be, amikor 1789-ben a piaristák el akarták adni a jezsuitáktól örökölt kolostorukat, az akkori Al-Duna sornak nevezett utcában, a 43-as telekszám alatt. (ez ma kb az V. ker. Apáczai Csere János utca vége, a Petőfi tér). Az árverés még ugyanebben az évben meg is történt (annak ellenére, hogy Pest városa megpróbálta megakadályozni az adásvételt, mivel az épületben sörházat akart létesíteni). A vevő pedig 6 gazdag görög kereskedő volt, akik megegyeztek, hogy ha megkapják a templomépítési engedélyt, a vételáron továbbadják szerzeményüket a görög egyháznak. Immáron tehát már a tervezett templom telke meg is volt, csupán az engedélyre, ill a szerb egyház jóváhagyására kellett várni. Nem sokáig. A helytartótanács 1789. november 7-én, a szerbek ellenérvelését hatályon kívül helyezve, engedélyezte Pest város új templomának építését. Egy kikötés volt: a felesleges díszítést és költekezést mellőznie kellett az építtető görög egyháznak. (A szerb vallási vezetők főként azt vízionálták, hogy nem érdemes egy önálló "görög" egyházközség létrehozását engedélyezni, mivel az önmagában nem egységes, s így ez további egyházszakadáshoz vezet majd. Erre aztán tényleg sor került, bár teljesen más okból kifolyólag, de erről később.)


Az építési terv és költségvetés elkészítésével Thallherr József építészt bízták meg, aki 1790-re elkészítette a 43.763 forint 51,5 krajcáros költségvetésű terveit. Az építési engedélyt 1790. június 22-én kapta meg a két építkező népcsoport, a görög és a vlach (makedoromán, cincár). Érdekesség, hogy ez idő tájt szerte az országban új görög templomok kaptak építési engedélyt, azonban csak és kizárólag az olyan helységekben, ahol kizárólag görögök éltek, más ortodox vallású népek nem. Úgy tűnik, a helytartótanácsnak elég volt a pesti vita a különböző keleti egyházhoz tartozó népek között, többé nem akart ilyen esettel találkozni...

1791-ben, ahogy ígérték, a jezsuiták ingatlanát megvásároló kereskedő családok szigorúan az eredeti vételáron eladták újdonsült ingatlanukat, és az egyház már ugyanez évben megtartotta az első görög nyelvű misét a volt jezsuita kolostorban. Ezt követően letették az új templom alapkövét is, amelybe korabeli pénzekkel együtt egy okmányt is elhelyeztek, amely az akkori világi és egyházi vezetők nevének felsorolása után tartalmazta, hogy a templomot Mária mennybemenetelének tiszteletére szentelik és a hellén múzsák számára lakhelyül biztosítják.

A pesti görög egyházközség alapításának emlékére készített rézmetszet Mária mennybemeneteléről. Az ábrázolás az ikonosztázion főtengelyében, a Királyi Ajtó feletti ikonon is látható.

rezmetszet.jpg

Az eredeti Tallherr-féle tervekkel az egyházközségnek több problémája is akadt, ezért egy másik építészt, Jung Józsefet kérték fel az istenháza megtervezésére. (Tallherrnek a terveket a bécsi görög templom mintájára kellett megrajzolnia, a végeredmény viszont sem a görög egyház, sem a Városrendező Bizottság tetszését nem nyerte el. Másrészt az is kiderült, hogy a tervező számítása statikailag kivitelezhetetlen, ezért mindenképp újabb terveket kellett készíttetni.) Az új rajzokat Junggal már azzal a nem titkolt céllal rajzoltatták, hogy a görög templom Pest városának dísze kell hogy legyen. Talán e cél által vezérelve a megrendelők egy évvel később az új építésszel is módosítást hajtattak végre. Ekkor határozták el, hogy a templomnak nem egy, hanem két tornyot építtetnek. Ez természetesen újabb költségeket is jelentett, de az egyházvezetők biztosították az engedélyező helytartótanácsot, hogy a plusz több mint 20.000 forintot a görög és a vlach hívek össze fogják adni.

Az építkezés alatt a hívők az egyházközség Galamb utcai házában engedélyt kaptak egy kápolna létesítésére, és majd 10 évig (a templom építésének ideje alatt) ebben végezték a lelki gyakorlatokat. Tulajdonképpen ennek a kápolnának az engedélyezésétől, 1791-től számíthatjuk az önálló görög egyházközség létezését Pesten.

Az építkezésre eredetileg csupán 3 évet terveztek, azonban ennek a többszörösébe tellett, amíg elkészült a régóta óhajtott templom. Jung József ugyanis éveken át tartó pereskedésbe kedzett az egyházzal az építkezés közben, amibe még a királyi kamarát is bevonták. Az építész azt állította, hogy nem megfelelően fizetik. Folyton újabb pénzösszegeket követelt, az egyház viszont ragaszkodott az előre leszerződött összegekhez. Később Jung számára kiderült, hogy elszámította magát, és ennyiből nem tudja elkészíteni munkáját, ezért követelt folyton újabb juttatásokat. Az 1794-től 1800-ig tartó perlekedés eredményeképpen a szerződésen kívül igazolt számlákat az egyház végül kifizette, a nem igazoltakat pedig töröltette. Egyes források szerint végeredményben 78.890, máshol 110.000 forintos költségen épült fel a görögök temploma a Duna partján. Jung időközben összeütközésbe került az alvállalkozóival is, mivel a fenti okok miatt késve fizetett nekik. A korinthoszi oszlopokat készítő szobrász, Frank Lőrinc például szintén a helytartótanács elé idézte az építészt, és hasonlóan elmérgesedett a viszony Heinrich Maar kőfaragóval is. Ez utóbbival olyannyira, hogy még a mester halála után is a kőfaragó felesége tovább pereskedett Jung Józseffel.

Minden templomnál igaz, de az ortodoxnál hatványozottabban, hogy a templom épülete csak részbeni eredmény. A berendezés elkészítése talán még az építkezéstől is bonoylultabb, nagyobb művészi megnyilvánulást igényel. A padok, karzatok, és főleg az ikonosztázion elkészítése egyszerre jelent építészeti, fafaragó művészeti és festészeti megnyilvánulást. Az egyházközség tudatában lévén a feladat nagyságának, már 1797-ben elhatározta, hogy tárgyalást folytat Jankovicz Miklós, egri faszobrásszal az ikonosztázion, a püspöki trón, a szószék (aminek egyébként a keleti liturgiában nincs szerepe) és egyéb berendezési tárgyak, majd később a karzat képeinek elkészítéséről. Meg is egyeztek és a mester a megrendelt műveket egri műhelyében el is készítette két éven belül. Ez persze újabb kiadásokat kívánt, ami újabb anyagi problémák sorozatát indította el.

Az ikonosztázion

imageview-1.jpg

A szószék

imageview.jpg

A karzat

imageview copy.jpg

Végül a templom felszentelésére 1801-ben került sor. Nagyboldogasszony napját megelőző vasárnapon, augusztus 11-én celebrálta az ünnepi misét Dionisziosz Popovics budai püspök a temesvári püspök jelenlétében, 10 pap és 2 diakónus segédletével. A szentelés előestéjén ünnepi vacsora, majd virrasztás is volt. Hajnalban megtörtént a szentelés, amelynek keretében a jelenlévők gyertyával a kezükben háromszor körüljárták a templomot. Az ünnepi liturgia 8-12 óra között történt.

A pesti görög templom az Al-Duna soron

1866.jpg

Bár az egyházközség már 1800. nyarán elhatározta a templombelső kifestését, és hamarosan rá is találtak az osztrák Anton Kuchelmesiterre - akit megbíztak 80 kisebb-nagyobb ikon megfestésével újabb 5000 forintért - a felszenteléskor az istenháza még mindig nem volt teljesen kész. Az ikonosztázion famunkálataival az új század első éveire készült el az egri mester, és azt 1806-ban be is állították a templomba - akkor azonban még részben az ikonképek nélkül. A belső díszítést, a festést, ill. a belső díszek, képek beszerzését eredetileg is a felszentelés utánra tervezték, arra azonban akkor még ők sem gondoltak, hogy ez újabb 10 évet fog majd igénybe venni... Az osztrák mester 1804-re a munka egy részével elkészült ugyan, mivel azonban időközben elvállalta a miskolci templom ikonjainak elkészítését is, a pesti megrendelés teljesítése elhúzódott. Az összes megrendelt ikon megfestése újabb 10 évbe tellett, és azok csak 1815-re készültek el. Ekkorra az 1790 óta húzódó építés befejeződni látszott, ám a történetnek azonban itt még mégsem lett vége...

Jankovicz mester az ikonosztázion leghangsúlyosabb részére - a középen nyíló Királyi Ajtó felé - eredetileg egy galamb párt faragott, fejük felett egy szalaggal, amin az építés datálása és a mester neve volt olvasható. A két madár a templomépítő két nép, a makdeoromán és a görögök békés egymás mellett élését volt hivatott szimbolizálni. 1803-ban a liturgia előtt Dionisziosz Popovics budai püspök meglátván a galambokat, méregre fakadt és azt mondta az egyházközség vezetőinek, ha estére le nem veszik azokat, akkor hajdúkkal veteti le. Haragjában aposztatákoknak (hitehagyottaknak) nevezte az egyházközség tagjait, és megparancsolta, hogy a Királyi Ajtót addig nem lehet kinyitni, amíg a madárpár felettük üldögél. A döntés mögött az az ortodox elv állt, hogy a keleti egyház tiltott minden figurális ábrázolást a templomokban a képrombolás óta, mert azokat bálványoknak tartotta. A béke-galampár ügye ezután évekig tartó vitába torkollott, ezzel pont ellentétes hatást eredményezve a két népcsoport között. A "galambügy" a vlachok és görgök közti ellenségeskedés kirobbantójává, s egyúttal előbbiek jogai kivívásáért folyó küzdelem első fázisává vált. A görög származású püspök utasítására a szintén görög plébános ugyanis 1806. december 24-én éjjel levetette a galambokat a felirattal együtt. A makedorománok ebben a két nép közti béke és egyenjogúság megsértését látták, és ez évekre megmérgezte a két csoport hangulatát. (1900-ban a románok aztán ki is váltak az egyházközségből, és megalapították az önálló román orotodox egyházközséget egy Holló utcai kápolnában.)

A Királyi Ajtó eredeti, "galambos" állapotában

DSC04581.JPG


Ez a galambper adott ötletet egy posztókereskedőnek, hogy cégérül a fehér galambot válassza, s hogy a Régi Színház utcát Galamb utcának kereszteljék át. Az utca mai napig ezt a nevet viseli, az ortodox ikonosztázionon pedig mai napig egy űr tátong a béke madarainak helyén... Dehát hol vannak már a vlachok, és a görögök...

A Galamb utca akkoriban a Régiposta utca felől

belváros+073.jpg
A templom mai (?) képét 1873-ban nyerte el, amikor is Ybl Miklós megépítette a két toronysisakot és áttervezte a homlokzatot. Valószínűleg ekkor, illetve a Petőfi tér rendezésekor szüntették meg a templom előtti díszes kerítést is. Ezekből néhány elem ma is látható a templom sarkaiban.

Végül egy újabb kérdőjel. Hogy mennyiben felel meg a mai állapot az Ybl-féle átalakításnak? A második világháborúban a templom súlyos sérüléseket szenvedett, megsemmisítve az 1873-as átépítés több elemét. A megsérült déli torony kupolája még mindig hiányzik, újjáépítése folyamatban van. Hogy meddig? Nem tudhatjuk.

Emellett az is jó kérdés, hogy hol vannak az építtető görögök és vlachok, akik saját pénzüket áldozták arra a nemes célra, hogy Pest városának görög templomát felépítsék. Megalkotva ezzel a mai Budapest művészettörténeti szempontból egyik legizgalmasabb és egyik legjelentősebb egyházi létesítményét.

Végezetül pedig az is egy jogos kérdés lehet, hogy miért orosz nyelven történt a karácsonyi szertartás... A válasz tudható, de ez egy más, talán nem is annyira izgalmas történet.

Az alábbi linkre kattintva egy életszerű (vagy még annál is jobb) sétát tehetünk a templom belső terében:

http://www.melon.hu/panorama/budapesti_ortodox/

HázMester 2012.11.22. 16:03

Ady Endre Budapestje


Ady Endre 1877. november 22-én született. Éppen 135 évvel ezelőtt. Budapestre az új évszázad első éveiben költözött, de állandó lakhelye nem volt. Mondhatnánk úgy is, hogy egész Budapest volt az otthona.

Ebben az írásunkban azokat a helyeket szedtük össze, ahol a költő hosszabb-rövidebb ideig lakott, ill ahová életének jelentősebb eseményei kötötték.

Így emlékezünk mi ezen az évfordulón a XX. század egyik legnagyobb költőjére.

Isten éltesse Ady szellemét!

 AdyEndre.jpg

Bajcsy Zsilinszky út 74.

Első párizsi útjáról hazatérve szállt meg ebben az akkori nevén Váci körúti házban. 1905. február 28-án érkezett ide, az első budapesti lakóhelye volt ez. Ahogy Hatvany Lajos írja: "ez a szoba vált - a szimbólumok nyelvén - azzá a Dévény-nyé, ahonnét a költő az új időknek új dalaival tört be az országba." A szoba ugyanolyan volt, mint amilyent annak idején tízezrével laktak a sovány erszényű legényemberek - említésre sem méltó. Mégis nevezetesség...

Ady közösen bérelte ezt a lakást nagyváradi újságíró barátjával, a Budapesti Napló felelős szerkesztőjével, Bíró Lajossal. Bíró nősülése miatt alig egy évvel később. 1906. március végén, elköltözött innen, és ekkor a közeli Váci körút 25. sz. (ma Bajcsy-Zsilinszky 25.) alatti Páris Szállóban rendezkedett be.

 

Kossuth Lajos utca 18.

A mai Puskin mozi helyén 1906-ban nyílt meg a Magyar Világ Kávéház, ahol Ady is gyakran megfordult. Nevezetes vendégeskedése 1907-ben volt itt, amikor a Pesten tartózkodó Lédával a kávéház különszobájában meghallgatták Reinitz Béla Ady-dalait, köztük a Léda-zsoltárokat.

Kossuth+Lajos-utca.jpg

 

Andrássy út 24.

Ennek a háznak a földszintjén működött az 1880-as évek végétől éjjel-nappal nyitva tartva a Három Holló Vendéglő, amely elsősroban Ady révén került be az irodalomtörténetbe. 1907-től folyamatos vendége volt e helynek, melyet Révész Béla (író, Ady "népszerűsítője") fedezett fel számára. Egy idő után deszkafallal elkülönített, dohányszínű függönyökkel leválasztott szeparét kapott itt a vidékről a fővárosba került költő, hogy nyugodtan írhasson. Bár a vendéglő a maga zajosságával, nyüzsgésével egyáltalán nem volt ideális hely a versírásra, Ady mégis közel félszáz költeményt alkotott itt.

(A Három Holló 1931-ben szűnt meg, amikor is az épületben lévő Opera Kávéház tulajdonosa megvette, és a helyiségeiből kártyaszobát kialakítva a kávéházhoz csatolta.)

Andrassy_ut_Operahaz_1896.jpg

 

Erzsébet körút 6.

Itt működött az 1800-as évek végétől az 1940-es évek közepéig a "hagymazamatú" Meteor Szálló. (Ma a VII. kerület polgármesteri hivatala.) A szállóban lakott Ady Endre 1908. októberében és novemberében hat hétig, 1909-ben egy, 1910-ben és 1914-ben pedig két alkalommal. A szálloda földszinti kávéházában gyakran éjszakázott a költő 1908-1914 között. Több verset is írt itt.

az-egykori-meteor-szalloda-es-kavehaz,-ma-a-polgarmesteri-hivatal-epulete-159.jpg

 

Ráth György utca 8.(XII. kerület)

Ady Lajos lakott ebben a házban családjával 1909 és 1911 között. A költő báty gyakran megfordult náluk.

 

Visegrádi utca 18.

Ady Lajos 1911-ben Újlipótvárosba költözött, ahová követte őt "Bandi" is. 1911. júliusától év végig lakott itt a költő. Magát a sógorasszony gondjaira bízta, és Ady Lajosné mindaddig meg is felelt ebbéli "kötelezettségeinek", amíg a kicsapongó Ady a családi élet rendjét tűrte. Természetesen nem sokáig...

 

Hegedűs Gyula utca 14.

Ezért bújt meg már 1912 legelején e szomszédos utcai ház egyik földszinti lakásában. Ahogy ő egyszer Hatvany Lajos kérdésre válaszolta, azért költözött éppen ide, mert bár nehezen tűrte Lajosék pontosan beosztott napirendjét, mégis jólesett neki, hogy a közelükben lakhat. Mert náluk étkezett és dolgozott, de mégis függetlennek érezte magát tőlük. Nem sokáig, alig egy hónapig élt itt, mert megromlott egészsége miatt be kellett feküdnie a Városmajori Szanatóriumba, ahol május végéig ápolták.

 

Petőfi Sándor utca 6. (ma Katona József Színház épülete)

Itt volt a lakása és női kalapboltja Léda (Brüll Adél) nővérének, Bertának 1912-ig, amikor is lebontották az épületet. Ady a Léda-szerelem időszakában (1903-1912 között) többször is megfordult Bertáéknál, sőt 1905-ben rövid ideig náluk is lakott. Ebben a lakásban történt meg a végső szakítás is Lédával meglehetősen heves hangulatban. Ady egy, a házban lakó ügyésszel gyanúsította meg szerelmét, mire az asszony egy pofonnal válaszolt. A megbecstelenített férfi dühös ajtócsapkodással és fenyegetőzéssel távozott a lakásból. Fenyegetését be is tartotta: Léda a Nyugat 1912. május 16-i számában olvashatta a kíméletlen sorokat.

 

Dorottya - Vigadó utca sarka, Magyar Király Szálló

Az "Ady-fogadók" között talán a legklasszikusabb. Maga a költő is "régi, hű hoteljeként" beszélt róla leveleiben. Ady szobája, ahogy Hatvany Lajos írja, egy füstös odú volt...

(Az épületet az 1930-as években lebontották.)

Alt R. Magyar király szálló 17.368 M 810.jpg

 

Hűvösvölgyi út 118-122. (akkor: Hidegkúti út 74-78)

Ady e helyen, a kíváncsi szemek elől elzárt Park Panzió tornyos-szecessziós épületében, a legutolsó földszinti szobában lakott 1913. október végétől december 10-ig. A költő, aki csendre, nyugalomra, "remetéletre" vágyott, öccsének, Ady Lajosnak tanácsára költözött a Park Panzióba. Ady itt ismerkedett meg 1913. november 20-án Dénes Zsófiával (Zsukával), akit tíz nap múlva már "kiszemelt menyasszonyának" tekintett, de a tervezett gyors esküvő Dénes Zsófia anyjának határozott ellenzése miatt meghiúsult.

Az egykori panzió falán 1925-ben emléktáblát helyeztek el, az elsőt a fővárosban. Hatvany Lajos egy ízben megmutatta Ady Lőrincnének, az "ides"-nek, hogy hol lakott a fia. "Ma már csak arra emlékszem, hogy amikor kitártam ides előtt az épület belső szárnyának kis kapuját, majd Bandi egykori szobájának ajtaját, a nagyasszony könnyeit törölte" - emlékezett Hatvany báró.

 

Lövőház utca 13. (II. kerület)

Adyt aggódó öccse ismét rávette, hogy költözzön hozzájuk a II. emelet 1-es sz. lakásba. A költő 1913 év végétől hat hétig lakott öccsééknél.

 

Szilágyi Dezső tér 3.

Ady Endre és Csinszka 1915. március 27-én szombat délelőtt 11 órakor Haypál Benő budai lelkész első emeleti református egyházi hivatalában tratotta az esküvőjét. Az esküvői tanúk Ady Lajos, Ignotus és Vészi József voltak.

2011decemberz13.jpg

 

Hűvösvölgyi út 132. (akkor: Hidegkúti út 88.)

A Csinszkával kötött esküvő után itt, az egykori Schüller, később Hársfa Vendéglőben tartotta az ifjú pár az esküvői ebédet. Az ünnepi ebéd egyik fogása Ady kedvenc étele, a "forró fazék" volt. (Erős húsleves tésztával, zöldséggel, marhahússal és egy egész velőscsonttal.)

 

Veres Pálná utca 4-6.

E ház I. emeletén az 1. számú lakásban lakott az Ady - Boncza pár 1917 őszétől 1919-ig. A lakás Ady apósáé, Boncza Miklósé volt. Ő bocsátotta a költő és lánya rendelkezésére a hajlékot. Adyt innen szállították a városligeti szanatóriumba, ahonnan már nem tért vissza... Halála után Boncza Berta (Csinszka) is elköltözött innen.

Az elhunyt költő kérésére a lakásban minden úgy maradt, ahogy azt utolsó gazdája hagyta.

A költő utolsó lakhelyét 1977-ben nyilvánították emlékmúzeummá.

b15.JPG

 

Benczúr utca 47.

Itt működött 1910-től a Liget Szanatórium. Ady Endrét először 1914. január közepétől február végéig gyógyították a Ligetben. Második alkalommal már nagybetegen szállították be 1919. január 13-án. A II. emelet 30-as számú különszobában töltötte élete utolsó napjait, óráit, ahol január 27-én, hétfőn reggel 8.15-kor elhunyt.

"Csendes beteg volt, nagyon csendes. Tegnap este nyolc órakor még megvacsorázott, aztán elaludt egy kicsit. Egész nap lázas volt, harminckilencen felül. Este egy kicsit alábbhagyott a láz. Éjfélig ültem az ágya szélén. Nem szólt semmit, csak csendesen nyöszörgött. Kérdeztem egyre, mi fáj? hol fáj? hivjak orvost? Nem felelt, csak annyit mondott, halkan, csendesen, hogy: jaj... Aztán később köhögnie kellett. Segítettem neki, hogy felköhögjön. Erre lecsillapult. A pulzusa kifogástalan volt. Hajnal felé el is aludt. De reggel, úgy háromnegyed nyolc órakor hallottam, hogy nem jól veszi a lélegzetet..." - emlékezett vissza Pap Márta, ápolónője az utolsó órákra.

budapest-vii-kerulet-liget-szanatorium-.jpg

313299_225671500906200_532185268_n.jpg

 

Múzeum körút 14-16.

Itt, a Magyar Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel Ady holttestét 1919. január 29-én, s innen vitték végső nyughelyére, a Kerepesi úti temetőbe. Móricz Zsigmond, Babits Mihály és Jászi Oszkár búcsúztatta. Szomorú érdekesség, hogy az egyház részéről ugyanez a Haypál Benő mondta a gyászbeszédet, aki pár évvel korábban feleségével megeskette őket.

ady 2.jpg

Szeretettel várunk minden érdeklődőt a november 11-i sétánkon!

szecesszio_november.jpg

A Lehel tér, vagy Ferdinánd tér már az 1879-es utcajegyzékben szerepel, mai nevét 1884-ben kapta. Nem volt ez a terület azonban mindig 'tér'.

Az 1790-es években a Váci út – Lehel utca – Taksony utca által határolt hatalmas háromszögben jelölték ki Pest város első központi temetőjét, az ún. "váci temetőt". Váchoz maximum annyi köze volt ennek a temetkező helynek, hogy az oda vezető út mentén feküdt, a városi "népnyelv" azonban így rögzítette azt. Nem csoda, ha ma tudomásunk sincs erről a kegyeleti helyről, hisz a terület már 1847-re megtelt és ekkor le is zárták. Temetni ide innentől kezdve nem volt szabad. 1871-ben aztán véglegesen a megszüntetéséről határoztak a városvezetők és rövidesen meg is indult a tereprendezés és a terület parcellázása. 1891-re már kész tervek álltak a terület további sorsát illetően. Isten malmai azonban lassabban őröltek... Tervek ide, tervek oda, végérvényesen csak a 3. évezred elején rendeződött végleg a Váci út - Lehel utca deltájának sorsa...

3_1.JPG

A "váci temetőt" eredetileg a Bel- a Lipót és a Terézváros számára mérték ki, felváltva ezzel azt megelőző gyakorlatot, miszerint a temetkezések templomok tövében történtek. A főváros legrégibb temetői például a plébánia templom körül a mai Március 15-e téren, a ferenciek temploma mellett kb a mai egyetemi könyvtár helyén, a szerviták mellett a postaszékház területén helyezkedtek el, de volt pl temető a Sütő utcában is, ahol egy régi kórház melletti területen történtek a temetések. Amint azonban a város megnagyobbodott, a halottaknak a helyüket át kellett engedni az élők számára. Ezeket a kis belvárosi temetkezési helyeket felszámolták, területüket beépítették, és a külsőbb városrészeken pedig új köztemetőket nyitottak meg. Így jelölték ki a későbbi Lehel tér helyét az említett kerületek halottai számára. A temetők helyének megjelölésénél az is fontos szempont volt, hogy azok mindig a vámvonalon kívül helyezkedjenek el.

És hogy kik aludták örök (?) álmukat a Váci út és Lehel út között?

2.JPG

Ott állott a temető legközepén például egy nagy vörösmárvány emlékkő, amely a Váci útra nézett. Felirata szerint "Itt nyugszik néhai T. T. Perger János több n. vármegye táblabírája, magyar tud. társaság rendes tagja. Sz. Nagyváradon 1791. Meghalt Pesten, Pünkösd hó 25. 1838. Béke hamvainak." A tekintetes táblabíró úrral együtt nyugodott itt több egyetemi tanár is, úgy mint "Tekintetes Tudós Szibenliszt Mihály néhai egyetemi törvénytanító" is, akinek " hamvai felett, dicső forrón szeretett férjének tiszteletül, emlékül vörösmárvány sírkövet tétetett búba merült özvegye  Krastsenits Fáni gyermekeivel." A tanár úr meghalt 1834-ben. "Élt 51 esztendőt 6 holnapot."

Itt aludta örök álmát Toldy Ferenc irodalomtörténész, a Kisfaludy Társaság másodelnökének édesatyja is. Ha már az irodalomnál tartunk, mindenképp meg kell említeni a mindösszesen 15 évet élt Csapó Etelkát, Petőfi néhai kedvesét is. Az ő elmúlása ihlette a költő Cipruslombok Etelke sírjáról versciklusát.

A temető lezárásának, majd későbbi felszámolásának hírére többen "átmentetették" szeretteiket az újonnan megnyitott Kerepesi úti temetőbe. Így került oda többek között Kisfaludy Károly sírszobra is, amelynek hátoldalán mai napig olvasható felirat örökíti meg ezt az eseményt. "A költő tetemeit a régi temetőből a nyugalom ez új helyére áttétette a pesti magyar tanulóifjúság. Nov. XX. MDCCC. LIX."

A "váci temető" tőszomszédságában, a Taksony-Aréna-Lehel utcák által határolt területen feküdt a kőfallal körülkerített régi zsidótemető is. Ez kb 10-15 évvel tovább volt használatban, s ezért egy ideig a sírok is jobban is voltak konzerválva. Sírkő sírkövet ért benne, a korabeli visszaemlékezések alapján azt lehet mondani, hogy a halottak meglehetősen összezsúfolva feküdtek benne. Több sírkövön látható volt egy érdekes jelzés. Két kézfej, amelynek hüvelykujjai összehajlanak. Ez a papiáldást jelképezte, és a Cohen családbéliek sírját ékítették ilyen jelekkel. A XX. század elején azonban ez a terület életveszélyessé vált, és nem feltétlenül a dűlöngélő súlyos sírkövek miatt... A fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt terület gyakran vált a hírhedt angyalföldi legények portyázó helyévé, és számtalan esetben aki betévedt ide, többé élve már ki nem ment innen...

A zsidótemető felszámolása után ezt a területet rendezték a leghamarabb. Már 1910-11-ben építési munkálatok kezdődtek. Itt épült fel az a községi elemi iskola, amely mai napig itt áll (Bolyai), másrészt pedig ide tervezték a fertőtlenítő intézet újabb budapesti telepének megépítését is. Ez végül nem ide került, hanem pár kilométerrel arrébb, a Váci útra (ma Váci út 172).

A keresztény temető  területének rendezése nem ment ennyire egyszerűen... Úgy tűnik, nem volt egyértelmű a városvezetés számára sem, hogy mi legyen a felszabadult óriási terület sorsa. Már a dualizmus időszakában felmerült annak a gondolata, hogy a Lehel és a Váci út, városszerkezetileg is igen látványos csúcsában egyházi létesítményeket állítsanak fel, amely terv aztán akkor elodázódott. (Végül a Lehel téri Szent Margit templomot 1933-ban építették meg.) 1903-ban került először szóba, hogy a főváros az addigra spontán módon kialakult piac céljára használt Ferdinánd teret felszabadítja, azon sétateret létesít, és a nyílt piac helyett egy közös, nagy angyalföldi vásárcsarnokot épít. Ez a szép terv azonban nagyon-nagyon sokáig váratott magára,  egészen 2002-ig… A városvezetők tehetetlenségének máig hű tanúja a területen részben keresztülhúzódó Kassák Lajos utca. Ennek számozása ugyanis nem 1-es és 2-es számokkal kezdődik, ahogy az illene, hanem egyből a 7 ill 8-as számokkal. Az évtizedekig tartó gondolkodás közben ugyanis a hiányzó házszámok helyét elfoglalta a piac...


1_1.JPG

A temető bezárása és felszámolása beleillik abba az összbudapesti nagyságú városrendezési tervbe, amelynek része volt az Andrássy út (Sugárút) kialakítása, a kivezető utak szélesítése (pl Váci út) vagy a Tömő tér (Kossuth tér) tereprendezése az épülő országház számára. Csak a temető története időközben feledésbe merült...

A címben szereplő idézet Otto Wagnertől származik, a bécsi szecesszió nagymesterétől, akinek kétségkívül sok érdeme van a magyar szecesszió fejlődésében is. Egyrészt az ő munkásságát követte többek között Vágó József, de hatással volt a Kármán-Ullmann szecessziós építészpárosunkra is. Wagner maga tervezett is Budapesten. Egyik pályaműve épp a magyar parlament épületének kiírására készült. Másik, meg is valósult tervezése pedig a Rumbach Sbestyén utcában áll mind a mai napig. A "satus quo ante" zsidó közösség zsinagógája szintén az ő (korai) munkásságát hirdeti. Ez bár nem annak az "új" stílusnak a szellemében épült, ami aztán Otto Wagnert híressé és jól felismerhetővé tette, de a zsidó közösség házának jelentősége pont abban áll, hogy viszonylag kevés ilyen korai munkája azonosítható be a tervező építésznek. Vagy elvesztek ezek a korabeli tervek vagy ő maga sem fordított túl sok gondot arra, hogy megőrizze ebből a korszakából származó épületei jegyzékét. Ez a tény is jól mutatja, hogy idővel, a saját maga formanyelve megtalálásával egy új élet kezdődött Wagner munkásságában - és rajta keresztül az egyetemes építészet történetében is. Gyakorlatilag a funkcionalista modern építészet úttörőjének tekinthetjük őt, de talán még azt is elmondhatjuk, hogy az általa elindított gondolatnak lett a nagy "lecsapódása" a Bauhaus iskola megalapítása is.

"Ami nem praktikus, az szép sem lehet" - vallotta az osztrák építész. Célja az volt, hogy az építészetet megszabadítsa a régihez való rögzüléstől és az új kornak megfelelő kifejezőeszközökhöz juttassa. Merész vállalkozás volt ez a maga idejében még Bécsben is. 1907 után hasonlóan a mi Lechner Ödönünkhöz, ő is "kegyvesztett" lett, és nagy állami megrendelésekre már nem nagyon számíthatott. Egy ízben magával Ferenc Ferdinánd főherceggel is összeszólalkozott egyik meg nem értett alkotása kapcsán. A maga igaza mellett azonban minden esetben és mindvégig kiállt, érvelése pedig teljesen logikus volt abban, hogy miért is nem historizáló épületeket kell tervezni a XX. század hajnalán. Elmélete szerint "mindazok, akik ezeket az épületeket használják, kivétel nélkül modern emberek, és amennyire nem illik egy szál szandálban, antik diadalszekéren ülve a parlamentbe hajtani, ugyanúgy nem szokás felhasított középkori zekében járni templomba vagy tánácsúri ülésekre." Ezek után pedig miért is kellene neogót templomokat vagy görög felfogású parlamentépületeket építenünk?!

1898-1899-ben alkotta meg a Linke Weinzeile házcsoportját, benne a híres "majolikaházzal", amely a bécsi szecesszió (és Otto Wagner) egyik fő műve. (Egyes művészettörténészi vélemények szerint ennek az épületnek a mintájára alkották meg Vágóék a Visegrádi 17-et.) Ami a lakások kényelmét illeti, ezek a házak a legjobbak közé tartoztak a Monarchia Lajtán túli fővárosában. A Köstlergasse sarkán állót maga az építész is összművészeti alkotásnak szánta, benne egy mintalakással, amelyet különösen üvegfalú fürdőkádja tett nevezetessé.

Ha ezt nem is állt módunkban megnézni, de a majolikaházban tettünk egy kis illegális látogatást a minap.

DSC04081.JPG

és az elkápráztató lépcsőház

IMG_4610.JPG

lift, benne az eredeti(!) szekrénnyel, s annak minden hozzátartozójával...

IMG_4583.JPG

DSC04091.JPG

...és maga a liftszekrény...

DSC04106.JPG

DSC04103.JPG

IMG_4584.JPG

IMG_4585.JPG
IMG_4586.JPG

IMG_4606.JPG

és a részletek...

DSC04101.JPG

IMG_4603.JPG

IMG_4614.JPG

IMG_4615.JPG

IMG_4616.JPG

és mivel nyitva volt a padlástér, bekukkantottunk oda is. A több mint 100 éves mosókonyha teljes épségben mai napig ott van az épület tetőtetéreben... Mosótóteknőstől, katlanostól... Hihetetlen.

DSC04097.JPG

DSC04095.JPG

Facebook oldalunkon egyik kommentelőnk azt írta, hogy "a szecessziónak köszönhetjük a legszebb épületeket Budapesten." És valóban. Ma az egyik legnépszerűbb és legnagyobb tetszést kiváltó stílus ez, ugyanakkor nem volt ez mindig így... Sőt! A szecesszió az eddig eltelt nem sokkal több mint 100 éve alatt kapott már hideget, meleget...

Magának a stílusnak alapból van egy enyhén polgárpukkasztó jellege. Amikor kismadárkákkal, gyümölcsökkel és réti virágokkal teleaggatott homlokzattal megjelentek az irányzat képviselői, nem csoda, hogy az akadémikus konzervatív ízléshez szokott ítészek egyből támadásba lendültek. Na de ez ekkora ügy lett volna anno?! Amikor a Tér és Forma c. 1930-40-es évekbeli modern építészeti szaklapban az alábbi cikkre találtam, ezen én is megdöbbentem.

A meglepő egyrészt az volt, hogy a '40-es évek elején még mindig mennyire támadott volt a szecesszió, másrészt pedig azon döbbentem meg, hogy mennyire másként látták akkor ezt a századfordulós jelenséget, mint manapság. Ma sok esetben a szecessziót a modernizmus előszeleként is emlegetjük, hisz sok alapgondolatban egyezik a két irányzat. 1941-ben azonban egy kiírtandó elmebeteges őrültségként írtak szánakozva róla.

Az egész történet, amiről írni szeretnék ott kezdődött, hogy adva volt egy relatíve szép szecessziós épület a Károly körúton, aminek ma már hűlt helye. (Illetve csak részben...) Ilyenkor szokott az ember magában morogni, hogy a fene vigye ezt a háborút, meg a '60-as évek tisztogató ideológiai városrendezési ötleteit, de ezúttal nem erről van szó...

Az történt ugyanis, hogy jött egy haladó szellemiségű építész, Kaesz Gyula, és a mi kis szépséges szecessziós épületünket új ruhába öltöztette.

Ilyen volt:

nemz_takpenztar_eredeti.jpg

és ilyen lett:

nemz_takpenztar.jpg


Hmm. Na de ennyi ne legyen elég. Idemásolom a Kaesz tervezte kész homlokzat méltatásának egyes részeit.

(A cikket teljes terjedelemben lásd: A Nemzeti Takarékpénztár Székházának átépítése. In: Tér és Forma, 1941/5. p.77)

A cikk kezdő mondata már elővetíti azt a hangulatot, ami aztán ez egész irományt uralja. "A Nemzeti Takarépénztár székháza a Károly körút egyik legcsúfabb, mintegy 30 év előtt épült bérháza volt, amelynek homlokzatán egy előttünk ismeretlen tervező összesűrítette korának minden szertelenségét - "művészi szabadságnak" hívták akkoriban! - egy alig 20 m széles felületen egymás mellé rakván /.../ a formai képtelenségeket: nadrágtartó lizénákat (vakolt díszítő falsáv), hajlongó nők sablon-öntvényeit, erkély-kupolákat és az egész tutti-fruttit megkoronázván a lipcsei Völkerschlachts-Denkmal ijesztő emberlátásának 2 példányával." /.../ ... és amitől csak azért nem kaptak idegbajt a gyerekek, mert a ház a "nagyváros formadzsungelében úgy elveszett, mint a tigris prémje az őserdőben"...

Tiszta szerencse - folytatja a cikk írója - hogy "a bank egyszercsak észhez tért és véget vetett ennek a rémálomnak". S így létrejöhetett az az új homlokzat, ami  egyszerűségével, nagyszabásúságával, áttekinthetőségével kiugrik a többi körúti ház közül. Azt ugyanis már "nem szennyezik gipszöntőműhelyek rajzolóinak naiv és beteges rákos képzeletéből eredő" díszítmények.

Érdekes az érvelés, ami az egész Károly körút 1900-as évekbeli beépítését "építészeti tévedések tragikus áldozatának" tekinti. A '40-es évekre ugyanis még inkább megváltozott az élet a századfordulóhoz képest. Az jelentős mértékben felgyorsult, és az ilyen rohanó világban az ember már nem a hullámzó, mozgalmas homlokzatokban találta meg a maga kiegyensúlyozottságát, hanem annak pont az ellenkezőjében. A zajongó élet mindennapjaiban az egyszerűen nemes városkép sugall harmóniát - vallották a modernizmus hívei. S ez az építészeti egyszerűség hivatott arra szolgálni, hogy megnyugtassa a nagyvárosi embernek a "létért folytatott küzdelmében elfáradt szemét."

Érdekes gondolat. Meggondolandó. Annak azért örülök, hogy a mai kor Budapestjén egyszerre lehet jelen a szecesszió és  a modernizmus. Az azóta is eltelt 70 év másfajta gondolkodást hozott és remléhetőleg ma már senki sem kívánja idézett szerzőnk kívánságát, miszerint "bárcsak (az említett Károly körútihoz) hasonló épületek kerülnének a szecessziós korszak szomorú emlékeinek helyébe".

Ebben bízzunk! :)

Az épület ma:

DSC04058_1.JPG

2012. szeptember 1-én, a Pozsonyi Pikniken szeretettel várunk minden kalandvágyó ifjat, hogy együtt felfedezzük, mi fán is terem Újlipótváros!

Kalandra fel!

Ha tetszik, nyomj egy lájkot itt! 

Köszönjük! :-)

MaH!_gyerektura_FB.jpg

Sajnos a mai budavári palota szinte semmit nem őriz abból a pompából, amit Mária Terézia, majd később Ybl és Hauszmann megálmodott. Nem is annyira a '44-45-ös bombázások tették tönkre, hanem sokkal inkább a '60-as években megindult újjáépítés. Erről ugyanis sajnos azt lehet elmondani, hogy ami megmenekült a háború viszontagságaitól, az nem élte túl a már az 1950-es évektől meginduló tervezést és az azt követő "helyreállítást".
Ebben a bejegyzésben a palota egy ilyen háború alatt megmenekült, de aztán pusztulásra ítélt részéről szeretnék írni, ami a csodával határos módon azonban mégsem tűnt el nyomtalanul. Csak éppen ma már nem Budán kell keresnünk, hanem innen vagy 80 km-re, Balatonalmádiban. A Budavári palota Szent Jobb kápolnáját ugyanis ott építették fel rekonstrukcióban.
Hogy milyen út vezetett Budáról Almádiba, nos azt próbáljuk most meg végigjárni.
A kápolna története a XVIII. század második felében kezdődött, amikor is a magyar nemesség életét és vérét ajánlotta Mária Teréziának. A királynő pedig az ellenállásról való lemondásért "cserében" igyekezett a magyarok ügyét szívén viselni. Ennek lett eredménye többek között az, hogy a budai királyi palota építése, bővítése elkezdődhetett, és ezzel párhuzamosan a császárnő 1771-ben Ragusából, azaz a mai Dubrovnikból visszahozatta Budára államalapító királyunk kézfej-ereklyéjét.Ennek állandó őrzésére egy kápolnát szándékozott építtetni a királyi palota már meglévő Szent Zsigmond kápolnájának oldalbővítményeként.

a palota bal szárnyának udvarán a kereszt alatt a Szent Zsigmond kápolna

palota1.jpg

A tervezést és a munkálatokat Franz Anton Hillebrandt végezte, aki ugyanebben az évben meg is kezdte a munkálatokat. Bár első királyunk Szent Jobbját már 1776-ben elhelyezték ebben a pici, ahogy írják, intim hatású kápolnában, az teljesen csak 2 évvel később, 1778-ban készült el. A belső barokk díszítést Ioseph Hauzinger álmodta meg.

palota5.jpg

palota4.jpg

Az építkezésre összesen 4000 forintot engedélyezett a királynő, ami az egész palota építkezésének 497 ezer Forintos költségéhez képest nem is volt olyan kevés összeg. Czagány István a Budavári palota c. könyvében (Műszaki Könyvkiadó, 1966) így ír a kápolnáról: "A Szent István kápolna (akkor még így tisztelték a felszentelt helyet) asszimetrikusan helyezkedett el a mai C épület ÉNY-i sarkában. Szabályos ívben hajló, fél ellipszis keresztmetszetű kettős kupola borította ezt a kis építészeti remekművet. Tetőjén keresztül négy álló, ovális ablak sugározta a szűrt fényt a meghitt belső térbe. Ugyancsak négy elegáns arányú, félköríves későbarokk ablak törte át a homlokfalát. Nyolc fejezetes falpilléren nyugodott a koronázó főpárkánya." A palota külső homlokzatán egyébként semmi látszott ebből. Csupán csak a járatos emberek tudhatták, hogy az épület egy bizonyos falszakaszán, ahol  mindig zárva volt a zsalu, az azért volt, mert mögöttük valójában nem ablaknyílások voltak, hanem a kápolna falpillére.

A mai C épület a bal alsó épületszárny, aminek a nyugati (a képen az alsó9 szárnyában volt a kápolna

palota2.jpg


Bár az 1848-49-es szabadságharcban a korabeli palota nagy része romokban hevert (úgy tűnik, a mi királyi székhelyünk időnként szeret elpusztulni, majd újjáéledni...), a Szent István kápolna nem semmisült meg. Annak ellenére sem, hogy a Szent Zsigmond kápolna is kiégett, s ezért az 1856-ban folyó restaurálásban second-barokk stílusú enteriőrt kapott. Részben már ekkor is felmerült az egész palota bővítésének gondolata. Az erre vonatkozó konkrét tervezés azonban majd csak a kiegyezés (1867) után indult meg. Amit Ybl Miklós elkezdett, azt végül Hauszmann Alajos fejezte be. Ez utóbbi építész pedig úgy gondolta, hogy egyrészt igazodva a XIX. század megnövekedett udvari rendtartásához - ami meglehetősen túlnőtt már a barokk kori palota falain - másrészt a kellő reprezentáció megteremtésének kedvéért megkétszerezi az addig meglévő király palotát. Furcsa ellentmondás, de valójában ez a döntés pecsételte meg az ereklyeőrző kápolna sorsát. Ez ugyanis az új tervek szerint pont az épület közepére esett, és a három új épületszakasz létrehozása érdekében - a közlekedés megjavítása céljából - Hauszmann egész egyszerűen elbontatta Hillebrandt ezen alkotását. Persze nem a megsemmisítés céljával, hanem az újbóli felépítés gondolatával. Az új, immáron a Szent Jobbról elnevezett kápolna körülbelül ugyanoda épült vissza, ahonnan elbontották, viszont az eredetihez képest ez csak egy kicsike helyiség volt csupán. Benne egyszerű oltárasztalon Lippert József neogótikus, ezüst ereklyetartója őrizte első királyunk mumifikálódott jobbját. Felette Lotz Károly kartonja alapján készült Szent István mozaik ragyogott. A trónon ülő alak mellett két oldalt az Árpád sávos és a kettős keresztes címer volt látható. Ami még érdekes ezen az ábrázoláson, hogy István király fején nem a ma ismert Szent Korona volt, hanem annak csupán a felső része, a Corona Latina.  (Ily módon láthatjuk egyébként az Országház kupolacsarnokában is első királyunk szobrát.) Az arany üvegmozaik Róth Miksa műhelyében készült.

A Szent István kápolna még eredeti helyén, a királyi várban. Oltárán a Szent Jobbal.

palota3.jpg

Bár méretében nem, de minőségben és művésziségben Hauszmannak sikerült értékében pótolni az elbontott barokk kori kápolnát, és részben ennek az átalakításnak is köszönhetjük, hogy a Szent Jobb kápolna a mai napig megvan... A barokk kori freskókat ugyanis minden bizonnyal sokkal nehezebben tudták volna 1958-ban megmenteni és újraalkotni, mint a mozaikokat. Az 1901-re elkészült ereklyeőrző hely 1944-ben súlyos harcok színhelye lett, és csak a csodának köszönhető, hogy a bombázások ellenére szinte teljesen épen megmaradt. A kápolna felett lévő palotaszint ráomlott a boltozatára, és romjaival mintegy befedte a kis kápolnácskát. Lotz és Róth mozaikjai így szunnyadtak mintegy 12 éven át a törmelék alatt, amikor is az 1950-es évek vége felé elkezdődtek a munkálatok a budai palota területén. Minden bizonnyal az új szellemben történt rekonstrukció nem kímélte volna meg ezt a fontos kultúrtörténeti emléket sem, hisz dacára az 1949-es műemlékké nyilvánításnak, a királyi székhelyen megkezdődtek a megmaradt az imperialista barokk és neobarokk részek bontási munkálatai. Ezekben a munkálatokban volt jártas egy Bicskei Karle János nevezetű festőművész, akinek kulcsfontosságú szerepe van a kápolna további sorsában. Ő ugyanis az 50-es években a balatonalmádi Szent Imre templomon is dolgozott, és ő adta hírét a meglévő Szent Jobb kápolnának a helyi plébános, Dr Pintér Sándor számára. A lelkészt nagyon megérintette a történet, lévén István király fiához, Szent Imréhez címzett egyházközség papja. Pintér tiszteletes úr hozzá is fogott a kapcsolatok felvételéhez, és az 1950-es évek legnagyobb ateista szellemének közepette sikerült elérnie, hogy Budapestről aranymozaikkal, márványlapokkal, gyertyatartókkal, kovácsoltvas kapukkal megrakott teherkocsi induljon el a Balaton irányába.

A balatonalmádi Szent Imre plébániatemplom (Medgyaszay István műve)

IMG_3070.JPG


Kevesen tudják, de a kápolna ugyanabban a formában, ahogy Hauszmann Budára megálmodta, 1958-tól ma is áll Balatonalmádiban. A mozaik, a tabernákulum, az oltár, a gyertyatartók, a kovácsoltvas kapu és annak márvány kerete az eredeti. Sőt! Még a Szent Jobból is van itt egy pici darab Szent Imre és Boldog Gizella ereklye fragmentumának társaságában. Együtt a királyi szent család.

IMG_3038.JPG

a kápolna boltozata

IMG_3044.JPG

kapudísz

IMG_3060.JPG

"Hatalmas a te karod"

IMG_3034.JPG

trónoló Szent István király

IMG_3036_1.JPG

A minap teljesen véletlenül érdekes felfedezést tettem a Rózsák terén, miszerint a templom fala rengeteg karcolatot őriz mai napig. Számomra ez azért is hatott a meglepetés erejével, mert hát mégiscsak egy templomról beszélünk, aminek a falazó anyagába valakik belerondítottak, másrészt az hatott új információként, hogy a közelmúltbeli felújítás ellenére is nagyon jól olvashatóak ezek a téglavésések.

IMG_2395.JPG

Aztán ahogy egy ilyen "jelet" felfedezek, és ráeszmélek arra 80-90, néha 100 évre is, amit ezek a karcolatok üzennek, szinte késztetést érzek, hogy újak után kutassak, megtaláljam a legrégebbit, legérdekesebbet, legfiguratívabbat. Olyan nagyon keresni sem kell, hisz szemmagasságban szinte mindegyik téglának megvan a maga bélyege, és így szépen nyomról-nyomra, gyakorlatilag egy teljes körben végig lehet járni a templomot. Közben pedig "olvasni". Olvasni a sorok között, és érezni az adott kor emberét, ahogy ott áll, és rója a falat. Többnyire monogramok, nevek olvashatóak itt, egy fájdalmas fohász a sekrestye bejáratánál ("Egyedül vagyok...") és nagyon sok dátum. Szinte az egész XX. század. És pont ez az ami érdekessé teszi ezt a körmenetet. Látni, hogy adott korban milyen hatások szelleme alatt éltek az emberek. Az 1910-es évekből származó vésések szecessziós betűtípussal vésettek, egy különös technikával megbélyegzett tégla pedig mintha csak valamelyik Bauhausos művész keze nyomát dicsérné. Bizonyára az 1920-as években készült. Ott van a 60-as évek masszív betűtípusa, mintha csak valami vaskos fémből lenne formázva - hisz mégis csak a vas és acél országa voltunk akkor tájt. Érdekes, hogy egy motívum többször is megjelenik más más szignóval. Úgy tűnik, abban a korban egy félig letekert papirusz tekercs kedvelt háttér volt a falba vésett közlendő számára. És természetesen nem maradnak el a politikai töltetű jelenségek sem. Dávid csillag, Nyilas kereszt, horog kereszt, sarló-kalapács, magyar címer - az 1930-as években járunk... Döbbenet látni az itt hagyott jelet és mögé gondolni az embert, aki mindenféle ideológiákkal, eszmékkel megfertőzve nekiáll és egy templom falába vési azt, ami elsőként az eszébe jut... Félre értés ne essék. Ez nem értékítélet. Hanem egy kis kiegészítés a történelem könyvekhez. Mert sokszor ma nem is tudjuk megérteni elmúlt korok embereinek a gondolkodását, hogy miért az történt anno, ami történt. És akkor kimegyünk a Rózsák terére, körbejárjuk a templomot, és talán valamit megértünk abból a korból. Ezt a "történelem könyvet" nem egyetemi tanárok írták. Ezt maguk a szereplők...

Mindenkinek érdekes felfedezéseket kívánok! :-)

IMG_2396.JPG

IMG_2410.JPG

IMG_2397.JPG

IMG_2404.JPG

IMG_2402.JPG

IMG_2445.JPG

IMG_2446.JPG

IMG_2455.JPG

IMG_2392.JPG

IMG_2421.JPG

IMG_2435.JPG

IMG_2408.JPG