Facebook oldalunkon egyik kommentelőnk azt írta, hogy "a szecessziónak köszönhetjük a legszebb épületeket Budapesten." És valóban. Ma az egyik legnépszerűbb és legnagyobb tetszést kiváltó stílus ez, ugyanakkor nem volt ez mindig így... Sőt! A szecesszió az eddig eltelt nem sokkal több mint 100 éve alatt kapott már hideget, meleget...

Magának a stílusnak alapból van egy enyhén polgárpukkasztó jellege. Amikor kismadárkákkal, gyümölcsökkel és réti virágokkal teleaggatott homlokzattal megjelentek az irányzat képviselői, nem csoda, hogy az akadémikus konzervatív ízléshez szokott ítészek egyből támadásba lendültek. Na de ez ekkora ügy lett volna anno?! Amikor a Tér és Forma c. 1930-40-es évekbeli modern építészeti szaklapban az alábbi cikkre találtam, ezen én is megdöbbentem.

A meglepő egyrészt az volt, hogy a '40-es évek elején még mindig mennyire támadott volt a szecesszió, másrészt pedig azon döbbentem meg, hogy mennyire másként látták akkor ezt a századfordulós jelenséget, mint manapság. Ma sok esetben a szecessziót a modernizmus előszeleként is emlegetjük, hisz sok alapgondolatban egyezik a két irányzat. 1941-ben azonban egy kiírtandó elmebeteges őrültségként írtak szánakozva róla.

Az egész történet, amiről írni szeretnék ott kezdődött, hogy adva volt egy relatíve szép szecessziós épület a Károly körúton, aminek ma már hűlt helye. (Illetve csak részben...) Ilyenkor szokott az ember magában morogni, hogy a fene vigye ezt a háborút, meg a '60-as évek tisztogató ideológiai városrendezési ötleteit, de ezúttal nem erről van szó...

Az történt ugyanis, hogy jött egy haladó szellemiségű építész, Kaesz Gyula, és a mi kis szépséges szecessziós épületünket új ruhába öltöztette.

Ilyen volt:

nemz_takpenztar_eredeti.jpg

és ilyen lett:

nemz_takpenztar.jpg


Hmm. Na de ennyi ne legyen elég. Idemásolom a Kaesz tervezte kész homlokzat méltatásának egyes részeit.

(A cikket teljes terjedelemben lásd: A Nemzeti Takarékpénztár Székházának átépítése. In: Tér és Forma, 1941/5. p.77)

A cikk kezdő mondata már elővetíti azt a hangulatot, ami aztán ez egész irományt uralja. "A Nemzeti Takarépénztár székháza a Károly körút egyik legcsúfabb, mintegy 30 év előtt épült bérháza volt, amelynek homlokzatán egy előttünk ismeretlen tervező összesűrítette korának minden szertelenségét - "művészi szabadságnak" hívták akkoriban! - egy alig 20 m széles felületen egymás mellé rakván /.../ a formai képtelenségeket: nadrágtartó lizénákat (vakolt díszítő falsáv), hajlongó nők sablon-öntvényeit, erkély-kupolákat és az egész tutti-fruttit megkoronázván a lipcsei Völkerschlachts-Denkmal ijesztő emberlátásának 2 példányával." /.../ ... és amitől csak azért nem kaptak idegbajt a gyerekek, mert a ház a "nagyváros formadzsungelében úgy elveszett, mint a tigris prémje az őserdőben"...

Tiszta szerencse - folytatja a cikk írója - hogy "a bank egyszercsak észhez tért és véget vetett ennek a rémálomnak". S így létrejöhetett az az új homlokzat, ami  egyszerűségével, nagyszabásúságával, áttekinthetőségével kiugrik a többi körúti ház közül. Azt ugyanis már "nem szennyezik gipszöntőműhelyek rajzolóinak naiv és beteges rákos képzeletéből eredő" díszítmények.

Érdekes az érvelés, ami az egész Károly körút 1900-as évekbeli beépítését "építészeti tévedések tragikus áldozatának" tekinti. A '40-es évekre ugyanis még inkább megváltozott az élet a századfordulóhoz képest. Az jelentős mértékben felgyorsult, és az ilyen rohanó világban az ember már nem a hullámzó, mozgalmas homlokzatokban találta meg a maga kiegyensúlyozottságát, hanem annak pont az ellenkezőjében. A zajongó élet mindennapjaiban az egyszerűen nemes városkép sugall harmóniát - vallották a modernizmus hívei. S ez az építészeti egyszerűség hivatott arra szolgálni, hogy megnyugtassa a nagyvárosi embernek a "létért folytatott küzdelmében elfáradt szemét."

Érdekes gondolat. Meggondolandó. Annak azért örülök, hogy a mai kor Budapestjén egyszerre lehet jelen a szecesszió és  a modernizmus. Az azóta is eltelt 70 év másfajta gondolkodást hozott és remléhetőleg ma már senki sem kívánja idézett szerzőnk kívánságát, miszerint "bárcsak (az említett Károly körútihoz) hasonló épületek kerülnének a szecessziós korszak szomorú emlékeinek helyébe".

Ebben bízzunk! :)

Az épület ma:

DSC04058_1.JPG

2012. szeptember 1-én, a Pozsonyi Pikniken szeretettel várunk minden kalandvágyó ifjat, hogy együtt felfedezzük, mi fán is terem Újlipótváros!

Kalandra fel!

Ha tetszik, nyomj egy lájkot itt! 

Köszönjük! :-)

MaH!_gyerektura_FB.jpg

Sajnos a mai budavári palota szinte semmit nem őriz abból a pompából, amit Mária Terézia, majd később Ybl és Hauszmann megálmodott. Nem is annyira a '44-45-ös bombázások tették tönkre, hanem sokkal inkább a '60-as években megindult újjáépítés. Erről ugyanis sajnos azt lehet elmondani, hogy ami megmenekült a háború viszontagságaitól, az nem élte túl a már az 1950-es évektől meginduló tervezést és az azt követő "helyreállítást".
Ebben a bejegyzésben a palota egy ilyen háború alatt megmenekült, de aztán pusztulásra ítélt részéről szeretnék írni, ami a csodával határos módon azonban mégsem tűnt el nyomtalanul. Csak éppen ma már nem Budán kell keresnünk, hanem innen vagy 80 km-re, Balatonalmádiban. A Budavári palota Szent Jobb kápolnáját ugyanis ott építették fel rekonstrukcióban.
Hogy milyen út vezetett Budáról Almádiba, nos azt próbáljuk most meg végigjárni.
A kápolna története a XVIII. század második felében kezdődött, amikor is a magyar nemesség életét és vérét ajánlotta Mária Teréziának. A királynő pedig az ellenállásról való lemondásért "cserében" igyekezett a magyarok ügyét szívén viselni. Ennek lett eredménye többek között az, hogy a budai királyi palota építése, bővítése elkezdődhetett, és ezzel párhuzamosan a császárnő 1771-ben Ragusából, azaz a mai Dubrovnikból visszahozatta Budára államalapító királyunk kézfej-ereklyéjét.Ennek állandó őrzésére egy kápolnát szándékozott építtetni a királyi palota már meglévő Szent Zsigmond kápolnájának oldalbővítményeként.

a palota bal szárnyának udvarán a kereszt alatt a Szent Zsigmond kápolna

palota1.jpg

A tervezést és a munkálatokat Franz Anton Hillebrandt végezte, aki ugyanebben az évben meg is kezdte a munkálatokat. Bár első királyunk Szent Jobbját már 1776-ben elhelyezték ebben a pici, ahogy írják, intim hatású kápolnában, az teljesen csak 2 évvel később, 1778-ban készült el. A belső barokk díszítést Ioseph Hauzinger álmodta meg.

palota5.jpg

palota4.jpg

Az építkezésre összesen 4000 forintot engedélyezett a királynő, ami az egész palota építkezésének 497 ezer Forintos költségéhez képest nem is volt olyan kevés összeg. Czagány István a Budavári palota c. könyvében (Műszaki Könyvkiadó, 1966) így ír a kápolnáról: "A Szent István kápolna (akkor még így tisztelték a felszentelt helyet) asszimetrikusan helyezkedett el a mai C épület ÉNY-i sarkában. Szabályos ívben hajló, fél ellipszis keresztmetszetű kettős kupola borította ezt a kis építészeti remekművet. Tetőjén keresztül négy álló, ovális ablak sugározta a szűrt fényt a meghitt belső térbe. Ugyancsak négy elegáns arányú, félköríves későbarokk ablak törte át a homlokfalát. Nyolc fejezetes falpilléren nyugodott a koronázó főpárkánya." A palota külső homlokzatán egyébként semmi látszott ebből. Csupán csak a járatos emberek tudhatták, hogy az épület egy bizonyos falszakaszán, ahol  mindig zárva volt a zsalu, az azért volt, mert mögöttük valójában nem ablaknyílások voltak, hanem a kápolna falpillére.

A mai C épület a bal alsó épületszárny, aminek a nyugati (a képen az alsó9 szárnyában volt a kápolna

palota2.jpg


Bár az 1848-49-es szabadságharcban a korabeli palota nagy része romokban hevert (úgy tűnik, a mi királyi székhelyünk időnként szeret elpusztulni, majd újjáéledni...), a Szent István kápolna nem semmisült meg. Annak ellenére sem, hogy a Szent Zsigmond kápolna is kiégett, s ezért az 1856-ban folyó restaurálásban second-barokk stílusú enteriőrt kapott. Részben már ekkor is felmerült az egész palota bővítésének gondolata. Az erre vonatkozó konkrét tervezés azonban majd csak a kiegyezés (1867) után indult meg. Amit Ybl Miklós elkezdett, azt végül Hauszmann Alajos fejezte be. Ez utóbbi építész pedig úgy gondolta, hogy egyrészt igazodva a XIX. század megnövekedett udvari rendtartásához - ami meglehetősen túlnőtt már a barokk kori palota falain - másrészt a kellő reprezentáció megteremtésének kedvéért megkétszerezi az addig meglévő király palotát. Furcsa ellentmondás, de valójában ez a döntés pecsételte meg az ereklyeőrző kápolna sorsát. Ez ugyanis az új tervek szerint pont az épület közepére esett, és a három új épületszakasz létrehozása érdekében - a közlekedés megjavítása céljából - Hauszmann egész egyszerűen elbontatta Hillebrandt ezen alkotását. Persze nem a megsemmisítés céljával, hanem az újbóli felépítés gondolatával. Az új, immáron a Szent Jobbról elnevezett kápolna körülbelül ugyanoda épült vissza, ahonnan elbontották, viszont az eredetihez képest ez csak egy kicsike helyiség volt csupán. Benne egyszerű oltárasztalon Lippert József neogótikus, ezüst ereklyetartója őrizte első királyunk mumifikálódott jobbját. Felette Lotz Károly kartonja alapján készült Szent István mozaik ragyogott. A trónon ülő alak mellett két oldalt az Árpád sávos és a kettős keresztes címer volt látható. Ami még érdekes ezen az ábrázoláson, hogy István király fején nem a ma ismert Szent Korona volt, hanem annak csupán a felső része, a Corona Latina.  (Ily módon láthatjuk egyébként az Országház kupolacsarnokában is első királyunk szobrát.) Az arany üvegmozaik Róth Miksa műhelyében készült.

A Szent István kápolna még eredeti helyén, a királyi várban. Oltárán a Szent Jobbal.

palota3.jpg

Bár méretében nem, de minőségben és művésziségben Hauszmannak sikerült értékében pótolni az elbontott barokk kori kápolnát, és részben ennek az átalakításnak is köszönhetjük, hogy a Szent Jobb kápolna a mai napig megvan... A barokk kori freskókat ugyanis minden bizonnyal sokkal nehezebben tudták volna 1958-ban megmenteni és újraalkotni, mint a mozaikokat. Az 1901-re elkészült ereklyeőrző hely 1944-ben súlyos harcok színhelye lett, és csak a csodának köszönhető, hogy a bombázások ellenére szinte teljesen épen megmaradt. A kápolna felett lévő palotaszint ráomlott a boltozatára, és romjaival mintegy befedte a kis kápolnácskát. Lotz és Róth mozaikjai így szunnyadtak mintegy 12 éven át a törmelék alatt, amikor is az 1950-es évek vége felé elkezdődtek a munkálatok a budai palota területén. Minden bizonnyal az új szellemben történt rekonstrukció nem kímélte volna meg ezt a fontos kultúrtörténeti emléket sem, hisz dacára az 1949-es műemlékké nyilvánításnak, a királyi székhelyen megkezdődtek a megmaradt az imperialista barokk és neobarokk részek bontási munkálatai. Ezekben a munkálatokban volt jártas egy Bicskei Karle János nevezetű festőművész, akinek kulcsfontosságú szerepe van a kápolna további sorsában. Ő ugyanis az 50-es években a balatonalmádi Szent Imre templomon is dolgozott, és ő adta hírét a meglévő Szent Jobb kápolnának a helyi plébános, Dr Pintér Sándor számára. A lelkészt nagyon megérintette a történet, lévén István király fiához, Szent Imréhez címzett egyházközség papja. Pintér tiszteletes úr hozzá is fogott a kapcsolatok felvételéhez, és az 1950-es évek legnagyobb ateista szellemének közepette sikerült elérnie, hogy Budapestről aranymozaikkal, márványlapokkal, gyertyatartókkal, kovácsoltvas kapukkal megrakott teherkocsi induljon el a Balaton irányába.

A balatonalmádi Szent Imre plébániatemplom (Medgyaszay István műve)

IMG_3070.JPG


Kevesen tudják, de a kápolna ugyanabban a formában, ahogy Hauszmann Budára megálmodta, 1958-tól ma is áll Balatonalmádiban. A mozaik, a tabernákulum, az oltár, a gyertyatartók, a kovácsoltvas kapu és annak márvány kerete az eredeti. Sőt! Még a Szent Jobból is van itt egy pici darab Szent Imre és Boldog Gizella ereklye fragmentumának társaságában. Együtt a királyi szent család.

IMG_3038.JPG

a kápolna boltozata

IMG_3044.JPG

kapudísz

IMG_3060.JPG

"Hatalmas a te karod"

IMG_3034.JPG

trónoló Szent István király

IMG_3036_1.JPG

A minap teljesen véletlenül érdekes felfedezést tettem a Rózsák terén, miszerint a templom fala rengeteg karcolatot őriz mai napig. Számomra ez azért is hatott a meglepetés erejével, mert hát mégiscsak egy templomról beszélünk, aminek a falazó anyagába valakik belerondítottak, másrészt az hatott új információként, hogy a közelmúltbeli felújítás ellenére is nagyon jól olvashatóak ezek a téglavésések.

IMG_2395.JPG

Aztán ahogy egy ilyen "jelet" felfedezek, és ráeszmélek arra 80-90, néha 100 évre is, amit ezek a karcolatok üzennek, szinte késztetést érzek, hogy újak után kutassak, megtaláljam a legrégebbit, legérdekesebbet, legfiguratívabbat. Olyan nagyon keresni sem kell, hisz szemmagasságban szinte mindegyik téglának megvan a maga bélyege, és így szépen nyomról-nyomra, gyakorlatilag egy teljes körben végig lehet járni a templomot. Közben pedig "olvasni". Olvasni a sorok között, és érezni az adott kor emberét, ahogy ott áll, és rója a falat. Többnyire monogramok, nevek olvashatóak itt, egy fájdalmas fohász a sekrestye bejáratánál ("Egyedül vagyok...") és nagyon sok dátum. Szinte az egész XX. század. És pont ez az ami érdekessé teszi ezt a körmenetet. Látni, hogy adott korban milyen hatások szelleme alatt éltek az emberek. Az 1910-es évekből származó vésések szecessziós betűtípussal vésettek, egy különös technikával megbélyegzett tégla pedig mintha csak valamelyik Bauhausos művész keze nyomát dicsérné. Bizonyára az 1920-as években készült. Ott van a 60-as évek masszív betűtípusa, mintha csak valami vaskos fémből lenne formázva - hisz mégis csak a vas és acél országa voltunk akkor tájt. Érdekes, hogy egy motívum többször is megjelenik más más szignóval. Úgy tűnik, abban a korban egy félig letekert papirusz tekercs kedvelt háttér volt a falba vésett közlendő számára. És természetesen nem maradnak el a politikai töltetű jelenségek sem. Dávid csillag, Nyilas kereszt, horog kereszt, sarló-kalapács, magyar címer - az 1930-as években járunk... Döbbenet látni az itt hagyott jelet és mögé gondolni az embert, aki mindenféle ideológiákkal, eszmékkel megfertőzve nekiáll és egy templom falába vési azt, ami elsőként az eszébe jut... Félre értés ne essék. Ez nem értékítélet. Hanem egy kis kiegészítés a történelem könyvekhez. Mert sokszor ma nem is tudjuk megérteni elmúlt korok embereinek a gondolkodását, hogy miért az történt anno, ami történt. És akkor kimegyünk a Rózsák terére, körbejárjuk a templomot, és talán valamit megértünk abból a korból. Ezt a "történelem könyvet" nem egyetemi tanárok írták. Ezt maguk a szereplők...

Mindenkinek érdekes felfedezéseket kívánok! :-)

IMG_2396.JPG

IMG_2410.JPG

IMG_2397.JPG

IMG_2404.JPG

IMG_2402.JPG

IMG_2445.JPG

IMG_2446.JPG

IMG_2455.JPG

IMG_2392.JPG

IMG_2421.JPG

IMG_2435.JPG

IMG_2408.JPG

 

HázMester 2012.06.25. 15:56

92 évvel ezelőtt...

92 évvel ezelőtt, ezekben a napokban az országon már mély gyász ült. Nagy valószínűséggel nem volt olyan magyar állampolgár, akit ne érintett volna érzékenyen az ország területének mintegy 2/3-ados csökkentése. Ha más módon nem, hát úgy, hogy a csonka ország településeit határontúlra szakadt menekültek százai keresték fel ezekben a nyári hónapokban, egy új otthon találása reményében. Ezek az "újmagyarok" aztán jelenlétükklel szinte mindenhol emlékeztettek a trianoni döntésre. (1920 után első körben több mint 50 ezer menekült család érkezett a csonka Magyarországra, azon belül is nagyon sokan Budapestre.)

Az épület, amiről írni szeretnék, nem ezeknek a menekülteknek az igényét szolgálta, mindenesetre mind az építés ideje, mind pedig annak egy sajátos homlokzat kialakítása ebbe a korba visz minket vissza.

A Váci út - Gyöngyösi utcák sarkán mai nap,ig állnak azok a tisztviselő házak, amelyek egy kis épületcsoportot alkotnak a Duna Plázával szemben. Az építtető maga a székesfőváros volt, és a kislakásos bérházcsoport tervezése tökéletesen beleilleszkedik a korábban kiposztolt Bárczy-féle lakásépítési programba. Talán annyi különbséggel, hogy a Gyöngyösi utca elején nem szükséglakásokat alakítottak ki, hanem nagyobb, 1-2 szoba-konyhás élettereket teremtettek. Közeli gyárak, ipari létesítmények tisztviselői kaptak itt lakást, sok esetben maga a vállalat bérelte azokat dolgozói számára, hogy közel legyenek munkahelyükhöz. Így kerültek ide a Ficzay, Mrovcsák és a Kempf családok is, akik a szinte pont szemben lévő Fertőtlenítő Intézet dolgozói voltak az 1930-as években. Nem csak fertőtlenítő szakemberek laktak itt, hanem a főváros olyan dolgozóknak adott itt ki lakásokat, akiknek a jövedelme biztosnak tűnt. Így laktak itt postások, tűzoltók, rendőrök, köztisztviselők is. Többek között ide költözött szüleivel, mint az első lakók egyike a Matura család is, akiknek Mihály nevezetű fia aztán sok arany, és bronzérmet szerzett olimpiákon, bajnokságokon bírkózásban. Innen származik Gink Károly világhírű fotográfus is, de a közelben nevelkedett Chrudinák Alajos legendás műsorvezető is.

A 40-50 négyzetméteres, félkomfortos lakásokban lakni ez idő tájt fogalom volt. Nem annyira a kényelem, az épület nyújtotta luxus miatt, hanem a magyarázatot inkább ez a kép adhatja meg:

hiszekegy_haz.jpg

 

A házat ugyanis "hiszekegyháznak" hívták, és tulajdonképpen hívják mai napig is afféle survivalként. Az elnevezés rajta maradt az épületen, bár ma már a névadó felirat nem olvasható a falakon.

DSC03251 2.JPG

 

A Gyöngyösi utca 4-es számú ház bejárati homlokzatára ugyanis a magyar Hiszekegy sorait festették fel, hirdetve az ország feltámadását a trianoni sokkból. Milyen korszellem lehetett az, ahol egy ilyen monumentális alkotást választottak ennek a fájdalomnak a hirdetésére?! Mert az hogy ceruzák készültek Nem! Nem! Soha! felirattal vagy tolltartók, képeslapok és egyéb szórólapok, az még kézenfekvő is. Viszont hogy egy teljesen átlagos bérház homlokzatára fessék fel ezt az éppen frissen költött imát, az valami nagy traumáról árulkodik.

A Magyar Hiszekegyet egyébként egy pályázati kiírásra költötte Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna rögtön 1920-ban. Alighanem a legnagyobb formátumú "kiadása" volt ennek a költeménynek ez az épület, amelyet 1926-ban építettek Freund Dezső tervei szerint. A háznak van még egy érdekessége: a homlokzat art decós díszeit egyes vélemények szerint Kaesz Gyula, a két világháború közötti korszak jelentős bútortervezője, belsőépítésze készítette.

Így, és még ígyebb éltek a '20-as évekbeli honfitársaink, mi pedig több mint 90 év távlatából nem is igazán tudjuk felfogni, mit jelenthettek ezek a sorok ott a házfalon... Ahogy azt sem, hogy mi érezhetetett az a Nagy Elemér, aki pont a békediktátum utáni napokban,1920. június 15-én belevéste nevét a Rózsák terei Szent Erzsébet Templom falának téglájába.

 

IMG_2390.JPG

 

HázMester 2012.06.22. 19:25

Vihar a városban

Tegnap éjszaka erős viharra ébredehettünk talán mindannyian. Nincs is ebben semmi megelepő, és az elmúlt napok kánikulája után várható is volt valami hasonló jelenség.

Nálunk a lakásban a hőség az eső ellenére is elviselhetetlen volt, így víz ide, víz oda, az erkély ajtó nyitva maradt egész éjszaka. Így aztán lehetőségem volt a sűrű dörgések mellett egy másik hangra is felfigyelni, amiről csak több órai zúgás után mertem bátorkodni elhinni, hogy ez az ami. Harangozás volt.

Én falun nőttem fel, és nagymamám sokat mesélt az efféle jelenségről, miszerint nagyobb viharok esetében a harangozó addig rángatta a harang  kötelét, amíg el nem múlt a vihar. Nekem  ezt átélni, a nagyszülők elmesélése mellett egyetlen egyszer adatott meg a valóságban is, innen kb 900 km-re a moldvai csángóknál. Emlékszem, akkor nagyon sziven ütött az éj korom sötétsége, a dörgés egetrengető hangja, a villámok pillanatnyi fénytüneménye és közben a folyamatos harangszó. Nem gondoltam volna, hogy valami hasonlót pont Budapesten, a belvárosban fogok átélni...

 

miert_harangoznak.jpg

Próbáltam beazonosítani a hang irányát, de pontosan nem tudtam behatárolni, melyik templom tornyából jön a viharelhárító zúgás. A belvárosi templomból és az orosz ortodox templomból biztos nem. Olyasmi volt, mintha a Duna túloldaláról, a Tabánból jönne a hang, de abban a nagy légkavarodásban lehetett akár a ferences vagy a szervita templom harangja is... Talán mindegy is, hogy honnan. Kb hajnali 3-tól 6-ig egyfolytában húzták.

Néprajzilag egyébként ismert a harangok viharűző szerepe, sok katolikus templom harangján máig ott olvasható az eredtileg latinból fordított felirat: "Hívom az élőket, elsiratom a megholtakat, megtöröm a villámok erejét". A harang, mivel önmagában szentelmény, a hangjának is csodaerőt tulajdonítottak, és a vetés védelme érdekében vihar esetén addig húzták azt, amíg a fekete fellegek el nem vonultak. Állítólag van ennek fizikai magyarázata is, a harang kibocsátotta hanghullámok ugyanis megrezegtetik a levegőt, és így szétoszlatják a viharfelhőket.

Nem hallottam semmilyen komolyabb kárról a városból. Lehet, ezért?

 

radnoti_junius.jpg

 

bauhaus_tura_FB_junius.jpg

Egy 1893-as városrendezés Angyalföldet ipartelepítésre alkalmas területnek nyilvánította, amit csak erősített a közvetlen környezet egyre fejlődő infrastruktúrája, a Nyugati pályaudvar fejlesztése (1891), a káposztásmegyeri vízmű és a Váci úti villamostelep átadása (1893), ill. Budapest első villamos vonalának kiépítése (1897) az egykori lóvasút nyomvonalán, amely a Lehel utcában haladt.

Angyalföldi csibészek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szintén az itteni ipari vállalatokat táplálta a Duna két oldalán az 1890-es évekre kiépült ipari körvasút (Vizafogó állomással), amelyet az újpesti vasúti híd megépítésével be is csatoltak a távolabbi szállítmányozási forgalomba. Ezeknek köszönhetően kezdetben a könnyűipar termékeit előállító vállalatok, élelmiszeripari üzemek (malmok, szeszfinomítók, kenyérgyár, gyufagyár, stb), illetve az ezek berendezéseit, ill. mezőgazdasági gépeket készítő gépgyárak ütöttek itt tanyát, majd az 1910-es évek végére már egyértelműen a vas- és fémipar lett a terület virágzó iparága. Szintén az 1918 előtti időszakra jellemző a fatelepek, asztalos és bútorüzemek alapításának sokasága is, illetve ezek mellett már vegyészeti üzemek, elektrotechnikai- és építőipari gyárak is színesítették a termékspalettát. A századfordulón a 18 legjelentősebb hazai gépgyárból 10 Angyalföldön működött.

AGanz Danubius Hajógyár munkásai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A gyárak kezdetben a Váci útra fűződtek fel, idővel azonban, az ettől keletre lévő terület rendezésével, újabb gyárak alapítására nyílt lehetőség, aminek csak kedveztek az itteni alacsony telekárak, a tudatosan alakított kisebb adóterhek, és az olcsó munkaerő. Ez a belső angyalföldi kerületrész Budapest leggyorsabban növekvő népességszámú területe lett. A XX. században, a belváros terjeszkedésével Angyalföld gyárvárosi jellege tovább erősödött, ugyanis a kor Budapestje már szinte egyáltalán nem tűrt meg gyárakat a belső, központi területein, ezért azokat a külterületekre kényszerítették, már csak azért is, mert az uralkodó légáramlás itt (Angyalföldön) könnyen megtisztította a várost a kellemetlen szagoktól.

A Láng Gépgyár szerelőcsarnoka

1918-ban azonban az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, az első világháborút lezáró trianoni béke pedig Magyarországot területének 2/3-adával fosztotta meg, nagymértékű aránytalanságot idézve ezzel elő az ország gazdaságában. A helyzet rendezése nehéz feladat volt: a csökkent kereslethez kellett igazítania termelését. Ez az egyes iparágak jelentős átalakulásával ment végbe, a nehézipar például teljesen átrendeződött: a mezőgazdaságigép-gyártás és járműgyártás biztos piacok nélkül visszafejlődött (a személygépkocsi-gyártás teljesen meg is szűnt, így a Podvinecz és Heisler gyár Phönix márkájú autóját sem gyártották többé a Váci úton). Talán egyedül az elektrotechnika volt képes megőrizni a versenyképességét. Az Orion gyár rádiócsövei világhírnévre tettek szert, és a rádiózás 1925. évi megindulásával egy új ágazat született: Kremeneczky János a Váci úton 1926-tól kezdte el az Orion márkanévre keresztelt rádióinak gyártását, nem sokkal később a Váci út 169. alatt pedig megalakult a Vatea Rádiótechnikai gyár. Az 1930-as években a fonó- és szövőipar erősödött meg Angyalföldön, illetve egy új iparág is jelentkezett: a Reitter Ferenc utcában megalakult a Magyar Repülőgép-szerelvény gyár. A meginduló fejlődést az 1929-ben kirobbant gazdasági világválság megrendítette ugyan, de 1934-re a magyar gazdaság ismét fellendülésnek indult, és bőven meghaladta a válság előtti termelést. Ekkor azonban egy újabb ország-világot megrengető esemény történt, kirobbant a második világháború. 

A Láng Gépgyár kovácsműhelye az 1910-es években

Mostanában elég sok szó esik a házunk táján a Láng gépgyárról, illetve Angyalföldről. A gyárat ugyanis sajnos folyamatosan bontogatják, és ez egyenes arányban hozza magával azt is, hogy az egykor híres "gyárváros" Angyalföld markáns arculatváltáson megy keresztül. A füstölgő gyárkémények helyett üvegpaloták csillognak végig a Váci úton, kétségkívül tisztább és kényelmesebb életet kínálva. Ugyanakkor mindig fáj egy picit a régi elvesztése. Van aki saját élettere emlékeinek eltűnését látja, más pedig szimplán az építészeti értékek miatt aggódik.

Hogy mi is volt Angyalföld és azon belül a Láng gyár szerepe a magyar iparban, annak járunk utána ebben a bejegyzésünkben.

Angyalföld Budapest egyik nagy gyárvárosa volt – jelenthetjük ki e közhelyes megállapítást. Már az 1870-es évektől kezdődően egyre több gyár telepedett meg a Váci út mentén, a századforduló első évtizedére pedig a gyár- és kisipar majd’ minden ága képviseltette itt magát. E gyors fejlődés okát a jó adottságú területben kell keresnünk: a sík terepben, a jó közlekedési útvonalakban és a sehol máshol Budapesten ilyen közelségben egymáshoz nem létező három pályaudvar plusz egy ipari körvasút meglétében, amely a nyersanyagok szállítását épp úgy segítette, mint a kész termékek elszállítását.

Schlick Ignác vasöntödéje, ahol fél Budapest "készült"

Magyarország, és benne Angyalföld, még a XIX. század közepén, sőt, a kiegyezés táján sem volt iparosodott. Röviden elmondhatjuk, hogy nálunk az 1848-as forradalom hozta meg azokat az újításokat, amelyek nem csak a polgári átalakulásnak kedveztek, de az ipari forradalom kibontakozását segítő intézkedésekkel is együtt jártak. A jobbágyfelszabadítással az ország – hátra hagyva a feudalizmust – elindult a kapitalista fejlődés útján, és amikor az 1860. évi új rendtartás a nők számára is engedélyezi az iparvállalást, gyakorlatilag Magyarországon létrejön a teljes iparűzési szabadság. Emellé az infrastruktúra fokozódó fejlődése párosul. 1846-ban Pest és Vác között elsőként megindul a vonatközlekedés, és ez egyrészt egy sor újabb iparágat mozgósít – ami egyben a hazai gépgyártás megindulását is jelenti – másrészt pedig a vasútvonal szomszédságában lévő Angyalföldet bekapcsolja a gazdasági vérkeringésbe. A XIX. század közepén mindössze három számottevő nagy gépgyára volt a magyar fővárosnak, s ezek közül mind a Váci út mentén működött (Eisele József kazángyára, Hartmann József hajógyára, és az Első Magyar Gépgyár Rt).

Eisele József gyára, amelyet a gyáralapító unokaöccse, Alpár Ignác tervezett

A gépgyártás eme fejletlenségének oka – a szakképzettség itthoni hiánya mellett – az osztrák, sokkal fejlettebb gépipar volt, amivel a fejlődő magyar gépgyártás nem tudott versenyt tartani (ekkor az ország az Osztrák Birodalom része). Ugyanígy kedvezőtlenül befolyásolta a textil- és papíripar fejlődését a jelentős cseh és osztrák konkurencia, viszont az élelmiszeripari ágazatok közül a malomipar viszonylag hamar világszínvonalat ért el. Az osztrák-magyar kiegyezéssel (1867) változott a helyzet, a közös vámterület, az egységes fizetőeszköz (1900. január 1-én vezetik be a koronát) kedvezően hatott Budapest iparfejlődésére, és lehetővé tette a külföldi tőke behozatalát is. 1867 után valóságos gyáralapítási láz bontakozott ki, ami a teljes magyar ipar átalakulását is hozta: a gépipar mindinkább előtérbe került, ekkor indult el Angyalföld a gyárvárossá válás útján. Mindezek után, az 1880-as évekre jutott el a magyar ipar oda, hogy a kereskedelemben felhalmozott tőkével, részvénytársasági alapon sorra alakuljanak meg a gyártelepek. Olyan esettel, amikor egy modern gyáripar egy korábban alapított műhelyből, családi beruházásként jött létre, ugyanakkor csak nagyon keveset találni, Láng László ilyen jellegű vállalkozása a Váci úton párját ritkította.

a Láng Gépgyár az 1920-as években

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Vulkán Gépgyár a Váci úton

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Tudor Akkumulátorgyár a Babér utca sarkán

HázMester 2012.05.07. 18:13

Firenze Budapesten

A múlt hetet volt szerencsém (többek között) Firenzében tölteni, ami több szempontból is kellemes kiakpcsolódást jelentett.

 

Ebben a bejegyzésben természetesen nem egy személyes élménybeszámolót szeretnék megosztani a kedves olvasóval, csupán egy Budapest szempontjából is érdekes és érdemleges élményemet szeretném kiemelni.

Az ismeretes, hogy fővárosunk építészeti arculatát a XIX. század végi historizmus és eklektikus építészet határozza meg mind a mai napig. Az is tudva levő, hogy gyakran egy-egy historikus vagy neo- épület egy korábbi, általában külföldi ház mintájára készült. Mindezek ismeretek birtokában azonban mégis meglepő, amikor az ember rátalál egy budapesti ház párjára valahol egy  távoli városban. Ilyen élmény volt meglátni Firenzében a Palazzo Strozzit, aminek egy másolatát Hauszmann Alajos építette fel az Oktogonnál, a Teréz körúton. Valahogy olyan érzésem volt, mint amikor találkozunk egy rég óta emlegetett, de addig soha nem látott őssel, vagy egy olyan helyre megyünk el, amelynek köveit jópár évvel ezelőtt egy szeretett felmenőnk lábai koptatták.

 

Szóval egyszer csak ott volt Firenzében a Teréz körúti házasságkötő épülete. Persze a Strozzik palotája jóval nagyobb, eleve egy három utca határolta saroktelken épült, belső udvaros épület. Arról nem is beszélve, hogy az Appennini-hegyvonulat bőségesen szolgáltatta azokat a hatalmas köveket, amelyekből az épület kváderezése készült, és amihez képest – valljuk be – csak műkedvelő lehet a kőben szegény Budapesten felépült „másolat”.

Strozzi palota Firenzében...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és Budapesten

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A két épület abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő egy gazdag család palotája volt, a toszkán a Strozziké, a Teréz körúti pedig a Batthyányaké. Pontosabban Batthyány Géza gróf építette. Amikor Hauszmann megkapta a megbízást a palota megépítésére, kikötés volt, hogy az a Strozzik rezidenciájának mintájára készüljön, legalábbis a homlokzat. A belső kialakításban a tervező szabad kezet kapott, illetve a pesti teleknagyság és a korabeli építkezési viszonyok persze mind meghatározták a végeredményt. Hauszmann arányosítva „kicsinyítette” le a firenzei példaképet, így érzetre körülbelül tényleg valami hasonlót nyújt. Bár ez annyiban mégsem igaz, hogy a Teréz körúton jóval nagyobb a rálátás a széles útról az épületre, mint a viszonylag szűk utcás Firenzében a Strozzik palotájára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az itteni kisebb teleknagyság nagy kárát a igazából a belső udvar látta, ami nálunk már köszönő viszonyban sincs az elegáns, jól benapozott firenzei árkádos Strozzi udvarral.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Talán a legnagyobb változtatást Hauszmann Benedetto de Maianohoz, a Strozzi tervezőjéhez, képest abban vitte véghez, hogy a bejáratot nem a a homlokzat közepén, hanem a bal szélén nyitotta meg. Eredetileg egyébként a reneszánsz épületeknél többnyire szélen helyezték el a kaput, bár a Strozzi esetében ez pont nem így van. A kapu oldalra helyezésésével együtt járt a homlokzat összképének a megváltozása is, így pl a földszinti szögletes ablakok nálunk egymás mellett egy sorban helyezkednek el, míg Firenzében a kapu két oldalán, szimmetrikusan. Ezek formája szintén más itt az Oktogonnál, talán, hogy nagyobb érzetet keltsen az épület Hauszmann nem négyzetes, hanem álló téglalap alakú nyílásokat tervezett ide. Ami még nagy változtatás - és sajnos szerintem ez nem igazán válik a mi Strozzi palotánk előnyére - hogy az épület kváderei minden szinten szinte ugyanolyan nagyságúak. Firenzében az épület finomságát pont az adja, hogy feljebb haladva egyre kisebb kövekkel dolgoztatott a tervező, és ettől a hatalmas épületet igazán könnyeddé tudta varázsolni. Ezt a könnyű homlokzatot aztán egy nagyon szolid, de pont ettől elegáns főpárkányzattal zárta le de Maiano. Ennek másolásakor Hauszmann szintén véghezvitt egy kis módosítást, "pestiesítette" azt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A homlokzat kovácsolt vas zászlótartói, az eredetileg a lovak kikötésére szolgáló vaskarikák, az óriási lámpa, és az épület alján végigfutó kőpadka ugyanúgy szerepelnek a budapesti épületen is, egy pici változatásokkal. Nyilván Hauszmannak sem az volt a célja, hogy egy-az-egyben utánozzon egy már meglévő alkotást, úgyhogy ezek a változtatások teljesen normálisak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Érdekes egyébként az ily módra tervezés, azaz a "másolás", koronként változó megítélése. Hogy pont egy firenzei példát említsek, az egyik reneszánsz palota homlokzatára az építkezéssel egy időben egy latin felirat került, ami magyarra fordítva annyit tesz: "Gúnyolódni könnyebb, mint utánozni." Ezt a maga kora kritikájának is szánta az építész tervező, mert amikor az addig szokásos reneszánsz sémáktól eltérő épületet tervezett, az köznevetség tárgyává vált. A maga igazát pedig azzal próbálta magyarázni, hogy ő legalább nem majmolja a korábban kialakult stílusjegyeket. Tehát az egyediség szerinte előny volt. Ezzel szemben Hauszmann kb 400 évvel később már így fogalmaz: "Az építészet  csakis a múlt idők emlékei alapján fejlődik, és nincs művész, akinek szégyenére válnék, ha azt, ami a múlt századok műkorszakaiban is szépnek bizonyult, eszmének használja fel saját alkotásaiban." Tehát pont hogy a már kanonizált előzmények tanulmányozásának fontosságát hirdeti.

Vajon ma, Hauszmann után majd' 150 évvel hogyan változott ez az eszmeiség? A mai építészekben is megvan az az alázat, amit Hauszmann Alajos hirdetett, és ami szerinte az igazi művészet kulcsa? Ő ugyanis azt vallotta, hogy " a kellő öntudatossággal párosult mérsékletesség és szerénység az érett művészet biztos jele".

A Palazzo Strozzi 1489-1538 között épült, Batthyány Géza gróf palotája 1884-85-ben.

 

és végül egy sluszpoén: vajh hol készülhetett a kép...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Segítségképpen egy személyes élmény: igaz, hogy nálunk neo-, meg utánzat, meg az egyéni építészi ízlés, meg eklektika, de néhol komolyan olyan érzés volt Firenzében sétálni, mint pl a VI. kerület egyes részein...)

Múlt hétvégén ünnepelt a főváros: 100 éves születésnapot ült sok-sok épület. Szerintem több szempontból is egy nagyon sikeres és jó program ez, bár egy barátommal mindig vitatkozunk, hogy az 1912-ben épült épületek egyike-másika, valljuk be, tényleg nem a legszebb. Mennyivel sokszínűbb lenne a bemutatandó házak palettája, ha például 150 vagy még inkább ha 160-170 esztendős házakat ünnepelhetnénk... Valójában nem is szól más ez ellen, mint az, hogy nem teljesen kerek az évszám... Bár, mondom, nekem az 1912-es keltezésű épületekkel sincs semmi bajom. (Egyébként pedig szerintem ez az ünnep az adott ház lakóközösségéről és lakóközösségének szól. Legyen csak mindenki büszke a maga lakóházra, csinosítgassa, szépítgesse. Idővel az ilyen spontán dolgokból nagyon jó kis lakóközösségek kovácsolódhatnak.)

Mindenesetre ez a kis vita inspirált, hogy megírjam ezt a bejegyzést, és megpróbáljam megvilágítani, hogy a 100 évvel ezelőtti városépítészet nagyon is méltó arra, hogy ünnepeljük. Leginkább akkor tudjuk ezt értékelni, ha a gyökerekhez nyúlunk vissza, és megvizsgáljuk, hogy egyrészt mi inspirálta az építkezéseket, másrészt pedig, hogy milyen életmódot váltottak fel a mostanság centenáriumot ülő épületek. Ezek szemléltetésére álljon itt néhány fotó, melyek - bármily hihetetlen -, mind Budapesten készültek a XX. század elején (többnyire Angyalföldön vagy Vizafogón).

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Körülbelül 100 évvel kezdődött ugyanis az a szociálpolitikai városfejlesztés, aminek nem is az volt elsősorban a célja, hogy építészetileg, művészetileg adjon hozzá Budapesthez valami újat, hanem pont hogy a lakosok életmódját, mindennapjait javítsa, adott esetben felemelje. Ebből a szempontból nagyon is dicséretesek ezek az épületek, hisz sok ezer ember nyomorát cserélték fel luxus körülményekkel. 

Budapest az 1880-as évektől kezdve hihetetlen mértékben fejlődött és növekedni kezdett. Ennek hátterében nyilván a kiegyezés utáni kialakult "boldog békeidő" gazdaságélénkítő korszaka állott, de legalább ennyire nem elhanyagolható jelentőségű az sem, hogy földrajzilag Európa egyik legnagyobb fővárosa a miénk. Így a terjeszkedésnek természeti akadályai sem voltak. A XX. századra a kb 20-30 évvel korábbi 60.000-ről 900.000-re nőtt a lakosság száma, ami bár fejlődési mutatókban felettébb impozáns volt (csak az amerikai városok tudtak ilyen, vagy nagyobb gyarapodást ez idő tájt felmutatni), viszont legfőképpen a lakásügy és a közoktatás területén óriási problémákat generált. A lakosság nagy része (többnyire az ipari munkásság) kénytelen volt az agglomerációból ingázni nap mint nap munkahelyére, gyerekeik pedig ideiglenesen bérelt "lakás-iskolákban" tanultak írni, olvasni. Az 1910-es évekre mintegy 57 iskola működött ilyen körülmények között a fővárosban, és a majd egymiliós városban alig 300 üres lakás volt csupán.

Budapest székesfőváros a helyzet orvoslására egy nagyobb építőakciót volt kénytelen megkezdeni. Egy öt évesre tervezett program indult el 1909-ben, amit gyakran Bárczy-programnak is neveznek mind a mai napig. Bárczy István volt ekkor a város főpolgármestere, akinek a mai Budapest rengeteget köszönhet. Na és persze a Budapest100 program is! :-) A tervet sikerült túlteljesíteni, és csupán 4 év alatt 6000 új lakással, 25 bérházzal, 19 lakóteleppel, 55 iskolával gyarapítani szeretett magyar fővárosunkat. A terv annál is inkább működőképes volt, mert a városnak ez majdhogynem semmibe nem került. Az egész akciónak nagyon pontos és szigorú költségvetése volt, és a lakások a rendesnél 30%-kal alacsonyabb bérek mellett is önmagukat törlesztették.

Miközben a szegényekről való gondoskodás ilyen megoldásban csúcsosodott ki, közben a városvezetésben is változások álltak be. A korábbi szimplán adminisztratív funkciót ugyanis felváltotta az aktív kommunális gazdaság- és társadalompolitika, amelynek eredményeképpen Budapest önkormányzata az ország legnagyobb vállalkozójává lépett elő. A városvezetés megvásárolta a korábban magánkézben lévő vállalatokat, s mint vállalkozó látta el pl vízzel, gázzal, árammal a lakosságát. A Bárczy István nevével fémjelzett várospolitika legnagyobb újdonsága az volt, hogy a városvezetés felismerte a szociális kérdések megoldásának fontosságát, amivel a társadalmi feszültségeket is csillapítani lehetett. Újító szellemű volt az az elhatározás is, hogy a főváros telekvásárlásokba kezdett, gyarapítva ingatlanait. Az így megszerzett telkeken indult el a községi kislakásakció, amivel egy olyan gondoskodás kezdődött el, amelyre Európaszerte alig lehetett példát találni.
 Számomra az egész programban a tervszerűség a legszimpatikusabb, ill az, hogy nem az adott pillanati helyzet sarkallta döntésre a városvezetőket. A kislakásos házak esetében például azokat könnyen elbontható anyagokból kívánták felépíteni. A könnyű szerkezetet indokolta az is, hogy mivel ezeket a telepeket Budapest olyan területein jelölték ki, amelyek 10 vagy 20 év elteltével a városfejlődés szempontjából előreláthatóan egyre értékesebbek lesznek, és így, az addigra már akadályozó tényezővé váló kislakások egyszerű elbontásával a terület könnyen felszabadítható legyen. Az már más kérdés, hogy néhány ilyen korai lakótelep – noha maximum 30 évre tervezték őket – a hetvenes évekig is fennállt és működött. Ilyen volt a hírhedt "Tripolisz" Angyalföldön, aminek emléke mai napig aktívan él az egykori lakosok emlékezetében.

Így tehát a főváros attól függően, hogy az adott beépítésre váró telek mennyire volt a jövőbeli városfejlődés szempontjából értékes hely, ideiglenes barakkokat, illetve a kevésbé frekventált helyszíneken állandó, kb 20-30 élettartamra tervezett kislakástelepet létesített. A két típus közül az előbbi változat hozott igazán újdonságot, hiszen ezek az épületek hordozhatóak voltak. Ilyeneket Budapesten néhány raktár, ill barakkiskola kivételével addig még soha nem emeltek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ezzel párhuzamosan a belvárosban pedig neves építészek tervezte 4-5-6 emeletes bérházak nőttek ki a földből, amelyek sok esetben művészileg is nagyon jellegzetes lenyomatai ennek a kornak. Csak néhányan a tervezők közül a teljesség igénye nélkül:Baumgarten Sándor, Haász és Málnai, Hikisch Rezső, Jónás Dávid és Zsigmond, Komor és Jakab, Lechner Ödön, Medgyes Alajos, Pártos Gyula, Pecz Samu, Ray Rezső, Sterk Izidor, Zrumetzky Dezső, stb. És hogy visszakanyarodjak a kezdő felvetésre, hogy mennyire képviselnek művészettörténeti értéket ezek az épületek 100 év távlatából, az persze az elmúlt évtizedektől is függött. Eredetileg viszont a nívót az a bizottság garantálta, amely az építőakció irányítására alakult. Tagjai között ott találjuk többek között Alpár Ignácot, Fischer Józsefet, Hauszmann Alajost, Quittner Zsigmondot, Ullmann Gyulát, Wellisch Alfrédot. A kor építész szakmájának krémjét.

 

 - folytatás következik -

 



 

Április 14-15-e a 100 éves házak születésnapja. A Miénk a Ház! szervezésében két városnéző sétán is részt vehetnek az érdeklődők. Egyik sétánk Raoul Wallenberg svéd védett házait mutatja be, amelyek közül az egyik - véletlen egybeesés - idén pont 100 éves. Ahogy Wallenberg is idén ünnepelné 100. életévét - ha megélte volna ezt a szép kort, de ez egy másik történet...

Másik sétánk szintén Újlipótvároshoz kötődik: a kerületrész 100 éves házaiba látogatunk el. Túránk állomása lesz a Visegrádi 29, aminek gyönyörű szecessziós előtere van, megnézzük a Hegedűs Gyula 32-t és az innen nem messzire lévő 15-öt is. Ez utóbbi bár tavaly ünnepelte 100. évét, de közelsége, érdekessége miatt talán megéri ezt az egy év csúsztatást. Túránk során bemegyünk a Tátra utca 4-be, a szemben lévő 3-ba is, ahol nagyon sok kis érdekesség őrzi a múltat. Végezetül a Hollán 3-ban járunk nyomába, hogy mi maradt meg 1912 óta az épületben.

Egy épület sajnos kimaradt a felsorolásból, és túránkból is, nem véletlenül. A Visegrádi utca 60 technikai okok miatt nem került bele túránkba, ezért kárpótlásul erről szeretnék most itt írni.

Illetve nem is annyira az épületről (sajnos az épület jellegét megadó szecessziós vakolatdíszekből, sgraffitókból mára semmi nem maradt...), hanem egy építész, fotográfusról, aki sokak szerint maga a tervező. Ő volt Vydareny Iván. Az épület homlokzatán kis emléktáblácska is hirdeti, és szakirodalomban is Wellisch Alfréd szerepel a Visegrádi 60 tervezőjeként, a családi emlékezet azonban egyértelműen  - ahogy a bizalmas barátai hívták, "Fatu-nak", azaz a Vydareny család fejének tulajdonítja az épületet. Wellischéknek pénzük volt. Meg irodájuk. Vydarenynek meg tehetsége volt és egy nagyon jó barátja Wellisch Alfréd személyében. Egy ilyen majd' 40 éves munkakapcsolatban pedig könnyen elképzelhető, hogy nem volt probléma, hogy ki jelez egy-egy épületet. A Wellisch iroda egy volt Vydareny Ivánnal és fordítva.

 

Az, hogy a Visegrádi 60 mégiscsak Vydareny műve mi sem bizonyítja jobban, mint ismét csak a családi memoár. Ez feljegyezte ugyanis azt, hogy "Fatu" mindig nagy megelégedéssel nézett ki otthoni lakása ablakából, mivel történetesen pont szemben lakott az idén 100 éves házzal. Így megadatott neki az a szerencse, ami nagyon kevés építésznek: saját művét csodálhatta nap mint nap.

Tervezői érdemei mellett ennek a szlovák származású tehetségnek volt egy másik nagy szerelme, a fotózás. Képeinek zömét Angyalföldön és Újlipótvárosban készítette, ma ezek a fotók nagyon jól használható kordokumentumok - na és természetesen gyönyörű műalkotások. Bárhol lakott is, a fürdőszoba az egyben laboratórium is volt, a fürdőkádnak mindig volt egy deszka fedele, amin az előhívó folyadékok sorakoztak, a mosdókagyló pedig egyúttal a fotók öblítésére is szolgált. Az ablak, magától értetődően sötétíthető volt. És itt töltött hosszú órákat az az ember, aki ha bárhova is ment, a nyakában mindig ott lógott a Mentor: a nagy fekete tükörreflexes készülék, benne a 4,5-ös Heliárral, mert az volt a kedvence.

A képeket csakis saját szórakozásra készítette, az, hogy ebből éljen, fel sem merült benne. Nem volt élelmes - mondhatnánk. Vagy inkább művész volt, aki a művészetnek élt.

 Angyalföldön

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

öngyilkos mentőállomás a Népszigetnél

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

borbély a vizafogói Duna parton

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 a Margit hídnál

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kossuth tér, ahogy Vydareny a Wellisch iroda ablakából látta az 1940-es években

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

halászat a Dunán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

mosás a Rákos patakban

 

 

 

Szeretettel várunk mindenkit április 22-én felfedező túránkon!

10 lépcsőház, sok érdekes sztori, gyönyörű, formatervezett lépcsőházak!

Tartsanak velünk!

93 évvel ezelőtt, majdnem napra pontosan Magyarország egy addig nem tapasztalt államformába lépett, megalakult a Tanácsköztársaság. Ezzel megkezdődött a későbbi (szocialista) történetírás által dicsőséges 133 napnak nevezett korszak a magyar történelemben.

Az erősen baloldali kötődésű formáció, illetve az ezt tápláló eszmeiség persze ekkor már közel nem volt újkeletű dolog, sőt gyökereiben nem is XX. századi találmány volt a kommunizmus, de ez most nem is lényeges.

Lényeg a lényeg, hogy kezem ügyébe akadt egy kép, történetesen ez itt, és ha már évforduló - amit nem szokás ugyan ünnepelni - de gondoltam, megosztom a blogon.

parlament.jpg

 

Már csak azért is, mert jelenlegi működési területünknek, azaz Újlipótvárosnak egész komoly köze van a történethez.

Az első világháború után ugyanis itt kezdett el szerveződni egy eleinte még szinte kizárólag csak írókból, költőkből álló csoportosulás, akik a Visegrádi utca 15-ben találkozgattak. Addig, addig gyülekeztek itt, amíg költészetük át nem csapott propaganda költészetbe, gondolkodásukat pedig el nem borította teljes erejével a világmegváltás eszméje. Sajnos a korabeli magyar történelmi korszak elég jó lehetőséget is adott erre, az első világháború vége felé járván ugyanis az ország hevesen kereste önmagát. Rendszerek jöttek, rendszerek mentek, és mindegyik a maga módján kívánta túlélni a trianoni tragédiát. Erre a túlélésre egy meglehetősen sajátos választ próbált nyújtani a Kun Béla vezette társaság, akik, hogy céljukat elérjék, akár attól sem riadtak vissza, hogy embereket tegyenek el láb alól... Na persze ahhoz nem volt elég szervezett a csoport, hogy a "jól" kidolgozott merénylet-forgatókönyveket sikeresen végre is tudják hajtani. Többek között ennek köszönhette életben maradását Tisza István (egy ideig...) vagy Budapest akkori főparancsnoka, Lukachich Géza is. A merényletek olykor kifejezetten mókás, paródiába illő módon zajlottak, ami közben a történet főhősének még arra is volt ideje, hogy megborotváltassa magát, sőt, a haját is levágattassa egy borbély üzletben... 

A képen is jól látható új jelképek jelentek meg Budapest szerte, így a Parlamentben is, és bár a Tanácsköztársaságnak nem volt elég ideje arra, hogy önálló új címert vezessen be, a sarló, kalapács és ötágú csillag elmaradhatatlan kellékek lettek. Ezeknek a jelképeknek a hiteles mintájául szolgáló eredeti darabokat Karikás Frigyes csempészte be az országba egyenesen a szent földről, Moszkvából... Testére ragasztva, életét kockáztatva csencselte határokon át, hogy aztán a Visegrádi 15-ben elsőként mutathassa meg azokat elv társainak... A siker osztatlan volt...Karikás Frigyesnek persze komolyabb érdemei is voltak, ő fordította például először magyar nyelvre Hasek Svejkjét.

1919. március 21-én Magyarország Tanácsköztársaság lett, de hogy ezt mennyire vette komolyan bárki is, azt nem tudom... Történelmietlen, és etikátlan is elítélni régmúlt korszakokat, mindenesetre egy a korabeli napok hangulatára jellemző történet álljon itt végezetül.

Értelemszerűen egy országot már nem lehetett a Visegrádi utca 15 egyik lakásából irányítani,  a tanácsköztársaságiaknak nagyobb helyiségre volt szükségük. Kézen fekvő volt, hogy először a Tőzsde épületét foglalják le, hisz összeköttetéseik révén titkos irataikat egyébként is már régóta a Szabadság téri későbbi TV székház pincéjében rejtegették - ott úgysem kereste senki. Az ügyintézéshez szükséges írógépeiket is innen szerezték, s így már épp csak az épület hiányzott nekik.  Amikor március 21-e után az elvtársak a "törvény nevében épületfoglalni" mentek, az ottani, mai szóval élve, biztonsági őr előbb telefonozni akart a tőzsde főtitkárának, hogy a foglaláshoz az ő engedélyét is kikérje...

A Tanácsköztársaság korszakát kitörölni nem lehet a történetírásból, és nem is kell, hisz voltak azért pozitív történések is ez időszak alatt. Északon például sikerült egészen Bártfáig felszabadítani a történelmi Magyarország Felvidékét az azt megszálló "csehszlovákoktól", Budapest történetében pedig máig korszakos jelentőségű, hogy 1919-május 1-től szabad és ingyenes minden állampolgár számára a Margit-sziget. Erről viszont egy későbbi bejegyzésben, majd ha annak lesz évfordulója.

Addig is, akit bővebben érdekel a téma, ajánlom "Hol van az éj, hol van az a kocsma..." című kultúrtörténeti sétánkat, ahol részletesebben is megismerkedhetnek ennek a kornak a történéseivel, főszereplőivel.

HázMester 2012.03.13. 23:37

Az igazi Bauhaus

5 évi működés után Weimarban Walter Gropiusék működése lehetetlenné vált. Az iskolának költöznie kellett. Dessau városa egész komoly érdeklődést mutatott nem csak az intézmény befogadására, de területet is biztosított egy iskola építmény és "szolgálati lakások" felépítésére. Gropius álma beteljesedni látszott, végre a gyakorlatban is megvalósíthatta az egyszerű háztartási tárgyaktól a lakóházig mindenre kiterjedő átfogó rendezési tervét. 1925-ben megindult az építkezés, aminek eredménye ez lett:

IMG_7661.JPG

IMG_7632.JPG

IMG_7653.JPG

IMG_7679.JPG

IMG_7707.JPG

IMG_7698.JPG

IMG_7713.JPG

IMG_7704.JPG

IMG_7721_1.JPG

A Miénk a ház! csoport idei első túrája a Bauhaus rejtett kincsei nevet viseli, ami Újlipótváros lépcsőházainak formatervezett világába kalauzolja el az érdeklődőket. Hogy miért éppen itt, az egyáltalán nem véletlen, de erről majd egy következő bejegyzésben bővebben.

Viszont hogy micsoda is ez a Bauhaus, az egy viszonylag rövid, de annál szebb történet.

A Bauhaus előzményeként művészettörténészek közvetve az ipari forradalmat szokták nevezni, aminek következtében a mindennapi élet megváltozott. A gépek elterjedésével nem csak egy új társadalmi réteg jelent meg Európa társadalmaiban (a proletariátus), hanem a kézműves termelés, a kézműves termékek is egyre inkább eltűnőben voltak. Ahogy az lenni szokott, ekkor, amikor kiveszőben voltak a tradicionális szakmák és termékek, no ekkor értékelődött igazán fel a manufakturális előállítás tekintélye. Mindenféle mozgalmak alakultak és amíg Angliában az Arts and Crafts irányzat bontogatta szárnyait, harcot indítva a modern civilizáció termékei ellen, addig Németországban megalakult a Deutcher Werkbund művészeti és gazdasági szervezet. Ennek 1912-ben lett tagja történetünk főszereplője: Walter Gropius is. A Werkbund jelszava a minőség volt, és bár valahol ugyanaz az ipari túltermeléstől megcsömörlött nézet szülte mint az Arts and Crafts mozgalmat, azzal ellentétben viszont a Werkbund nem kárhoztatta az ipari termelést. Sőt! A cél az lett, hogy az ipart a minőség és igényesség szolgálatába állítva művészi (tömeg)termelést hozzanak létre. Az elvek nem válogattak, az élet olyan apró részleteire is kiterjedt a minőség elvárása, mint például egy keksz formája. Az élelmiszergyártó Bahlsen gyár ugyanis művészek által megtervezett formákkal dolgozott,  de nem adta alább ezt a szintet a Fagus kaptafagyár sem, ami épületét az akkor 28 éves Walter Gropiusszal terveztette meg. Ez az 1912-re megépült gyár lett a modern építészet nyitánya, afféle Bauhaus prototípus.

 

 

 

 

 

 

Nem volt persze nehéz az 1910-es években újító ötletekkel előállni. A XX. század eleji Európában, mintha mérhetetlen energia szabadult volna ugyanis a társadalmakra, és az élet minden területe megreformálódott. Avantgardizmus, szecesszió, divat lett elkülönülni a megrögzött konvencionális élettől (sokan lettek vegetáriánusok, hirdettek nudista vagy éppen antialkoholista eszméket), és bármily hihetetlen, ebben a szellemben a tetőpont az volt, amikor 1914-ben kitört az első világháború. Óriási lelkesedés fogadta szerencsétlen Ferenc Ferdinánd halálhírét, és rengetegen - köztük nagyon sok művész is - Svejk módjára önkéntesen jelentkeztek katonának. A háborútól mindenki várt valamit: a Werkbund a német forma győzelmét. Pár év múlva azonban jött a hideg zuhany, a villámháborús tervek megbuktak, a front beállt, és egyre inkább általános kiábrándultság lett úrrá a nemzeteken. Ebben a korszellemben Gropius is egyre inkább szűkösnek érezte már a Werkbund kereteit, és egy önálló "működési terület" megszervezésén törte a fejét. Erre a kedvező időpont 1919-ben következett el számára, amikor Weimarban megkapta a Képzőművészeti Főiskolán a kinevezését. Ezzel elkezdődött a "jövő székesegyházának építése", ami "egyetlen alakban egyesít mindent: építészetet, szobrászatot és festészetet". A Bauhaus-gépezet elindult. A fő jelszó a "valamennyi képzőművészeti tevékenység végcélja az építés!" jelszava lett, mutatván, hogy szerintük az építőművészet a csúcsok csúcsa. Hogy ennek a magasztos célnak magasztosan módon tudjon megfelelni a Bauhaus iskola (mert  ugyebár egy intézményről beszélünk - ezért is van az, hogy ha ez az irányzat kerül leírásá tárgyává, akkor azt minidg nagybetűvel kell tennünk, de erről később), szóval a weimari építészeti schuléban nagyon pontosan, tudatosan átgodnoltan alapozták meg a hallgatók képzését. Az ezzel kapcsolatos leírásokat olvasva az embernek olyan érzete támadhat, mintha egy szekta szervezeti és működési szabályzatát, vagy éppen pedagógiai programját olvasná. A tanulókat tanoncoknak nevezték, akikből aztán inas majd ifjú mester válhatott. A professzorok pedig a mesterek voltak, az iskola élén pedig a Mestertanács állott. A középszerűséggel nem érték be, csak világszerte ismert emberekkel dolgoztak együtt, még akkor is, ha nem is mindig értették azok gondolatait. Itt elég megemlíteni Paul Klee-t, Oskar Schlemmert vagy éppen Vaszilij Kandinszkijt. Az elgondolás nemes: a művészetet a hétköznapok magától értetődő részévé tenni. Érdemes elgondokodni ezen az egy mondaton... A Bauhaus kezdeti korszakának egyik legfontosabb alakja azonban Johannes Itten volt. Ő volt az elméleti megalapozás kulcsfigurája az iskolában. Egyébként elemi iskolai tanárként kezdte pályáját, de alapozó elméleti képzése a Buhausban teljesedett ki leginkább. Az órái gyakran mozgás- és légzőgyakorlattal kezdődtek, hogy a tanulók... bocsánat: inasok megszabaduljanok görcsösségüktől. El kellett lazulniuk, hogy ezután szabadon áramolhassanak az érzések és gondolatok, amelyeket ezután Itten könnyen irányíthatott. Nagyon nagy szerepe volt a szín- és formatannak, amely az alapszínek (kék, vörös, sárga) és alapformák (kör, négyzet, háromszög) vizsgálatából állott.

Ennek az lett a jelentősége, hogy amíg más iparművészeti iskolában a másolás volt a képzés kiinduló pontja, addig a Bauhaus a szín- és formatan, s ezáltal a kompozíció és az alakítás alaptörvényeibe vezette be a tanoncokat. Itten a műalkotás mély átélését követelte. Gyakran rajzoltatott például bogáncsot, mert szerinte ez volt az a forma, amihez nagyon szorosan kapcsolódott annak kifejezése is. "Érzékszerveim, a tapintás és a látás felfogják e formai mozgás éles szúrósságát, szellemem belelát lényegébe. Átélem a bogáncsot." Hm. Mit nem tud egy mezei kóró...?!

A tanítás alapvető része volt a vegetáriánus táplálkozás, a rendszeres böjtölés, a lélegzés és szexuális tan és sok egyéb egészségügyi előírás. Ép testben ép lélek - mondhatnánk, és ha számba vesszük a kezdetekkor megfogalmazott célt ti.a hétköznapok művészivé tételét, akkor nem nehéz belátni, hogy ez tényleg csak akkor érhető el, ha az alkotó maga egy makulátlan elme. Az alkotás alapfeltétele ugyanis a harmónia. Úgy gondolták, hogy minden emberben megvan a színek, hangok, érzések és formák egyensúlya iránti érzék, csak felszínre kell azokat hozni. Ezt leginkább mozgás- és koncentrációs gyakorlatokkal lehet elérni, és ha mindez megvan, akkor kész is a Bauhaus-képlet. Ha az alkotó harmóniában van önmagával, akkor harmóniában áll a világgal is. Ebben az állapotban az egyén képes olyan alkotásokat létrehozni, amely ugyanezt a harmóniát tükrözi vissza akár egy olyan embernek is, aki éppenséggel még nem annyira harmonikus sem önmagával, sem a világgal szemben. Na és ezt itt a lényeg. Ez teszi a Bauhaust Bauhausszá, és ez az, ami miatt a Bauhaus nem vált, és nem is akart, stílussá válni. Mert bár sajátos stílusjegyei egyre inkább affelé tolják, hogy a hivatalos művészettörténet írás is elismerje stílusnak, de a formák mögötti szellem valójában nem elsajátítható könyvekből és képletekből, és annak tucatszintű másolása még nem feltétlenül elég egy stílus kialakulásához. Ehhez látni kellett Ittent, a maga tervezte Bauhaus viseletben kopaszra nyírott fejjel, ehhez hallani kellett Gertrud Grunow által leütött zongorahangot, hogy arra ráhangolódva aztán mozgással képezzük le a hallottakat. Ehhez részesének kellett lenni a Bauhaus iskola képzésének.