Cél: a magyar nemzeti stílus megteremtése

Ha Magyarországon a szecesszió szó elhangzik, a témában jártas emberek agyában egyből Lechner Ödön neve ugrik be képzettársításként. Pedig nem csak ő az egyetlen figurája a mi szecessziós mozgalmunknak, sőt! vannak akik tőle sokkal többre becsülik a Vágó testvérek vagy Löfflerék munkásságát. Hogy az idén 100 éve elhunyt Lechner mégis ennyire emblematikus figurájává vált a kornak, az talán nem véletlen. Ő volt ugyanis az a személyiség, akinek ki kellett taposnia a szecesszió elfogadtatásához vezető utat, ami nem feltétlenül volt minden zökkenőtől mentes… Ennek köszönhetően neki kellett elszenvednie talán a legnagyobb áldozatot is: 1902-ben Wlassics Gyula akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter egyenesen betiltotta munkásságát. Így bár Lechner nem válhatott azzá, amivé lehetett Otto Wagner Bécsben, nem alapíthatott iskolát és nem sikerült a szecessziót intézményesítenie, követői láncolatával mégis elindította azt a folyamatot, ami egy sajátosan magyar stílus kialakulásához vezetett.

„A magyar nemzeti stílus igenis megvan a magyar népnél;
mégpedig határozottan felismerhetően. /…/ Nekünk ezt a magyar
népstílust meg kell találnunk, mint valamely nyelvet; mint ahogy
megtanultuk a görög népstílust. Ki kell találnunk szabályait,
bele kell mélyednünk sajátos szellemébe, hogy majdan mint
kultúremberek belevigyük e formák szellemét a mai kor nagyobb,
fejlettebb, sőt monumentális építő feladataiba.”

                                                                                        Lechner Ödön

Lechner Ödönről és építészeti remekeiről sok helyen lehet sokfélét olvasni. Én ebben a bejegyzésben azt próbálom meg bemutatni, hogy honnan jött az indíttatás a szecessziós nagymester számára, hogy a magyar parasztság díszítő elemeiből merítsen díszítő- és formavilágának kialakításához.

 

Nálunk a néprajzi gondolkodást a romantika hívta életre. Először a népnyelvre figyeltek fel kutatóink. Úgy gondolták, hogy a sivárnak érzett jelenben a népköltészet az, ami őrzi a romlatlan nyelvet, ez az, ami a műköltészet mintájává válhat, felfrissítheti azt. Ha már nyelvészetileg megvolt az érdeklődés a népi kultúránk iránt, innen már csak egy kis ugrás volt, hogy a paraszti világ egyéb produktumai is városi emberek górcsövei alá kerüljenek.

Az ebben az időben még élő néphagyomány muzeális értékké lépett elő, történelmünk megismerésének eleven forrásaként kezdtek ezzel számolni. Hogy ne menjünk messzire az építészek népes táborától, Henszlmann Imre (1813–1888) is például esztétikai érdeklődéssel viszonyult a folklórhoz (főleg a népmesékhez), s talán életének egyik vezéreszméje a nemzeti specifikumok keresése volt. Ezt ő a magyar paraszti kultúrban vélte felfedezni.

Megjelentek az első néprajzi tájcsoportokról szóló leírások, ami valóságos divathullámot indított el. Az első ilyen a „palóc divat” volt. Ez alatt nem az észak-magyarországi néprajzi csoport viseleti darabjainak az általános alkalmazását kell érteni, hanem azt, hogy a városban egyre tudományosabb célzattal kezdték feltérképezni a magyar parasztság táji tagolódását. Felfedezték az eltérő tájegységek népcsoportjainak markánsan elkülönülő népművészetét, nyelvezetét, folklórkincsét, azaz a magyar népi kultúra táji- majd később történeti tagolódását. A nemzeti érzelmű értelmiség körében lezajlott divathullám végeredményben oda vezetett, hogy a népi = régi azonosítást az adott népcsoport „régiségére” is kivetítették. Előtérbe került például a palócoknak a honfoglaló magyarokhoz csatlakozó kazároktól való származtatásának gondolata, csakúgy, mint a székelység hun eredete. Évszázadok, ha nem ezredek nyíltak meg e szerint a szemlélet szerint a kutatók előtt. A „honnan is jöttünk, mik és kik is vagyunk mi?” kérdések talán Julianus barát óta soha nem voltak ennyire aktívan kutatott kérdéskörök. A vizsgálódás izgalmas őstörténeti felfedezést sejtetett egy élő és könnyen megközelíthető népcsoport, a parasztság körében. (Az egyeseknek talán mulatságos hangzású palóc nyelvjárásról például Horvát István úgy vélte, hogy az egyenesen a Halotti Beszéddel rokon.)
A hivatalos akadémizmus is támogatta az effajta kutatásokat. A Nemzeti Múzeum például 1820-ban pályázatot írt ki “Miben és mennyiben különbözött az Európába költözködött Magyar Nemzet erköltsi és polgári Culturája vagy durvasága Európának akkori Culturájától vagy durvaságától?” címmel, ami kifejezetten a magyar sajátosságokra volt kíváncsi.

A sort hosszan lehetne folytatni. A magyaros szecessziós építészet kapcsán elég azonban csak egy ember nevét megemlíteni, aki az összekötő kapocs lehet a romantikus, népieschkedő érdeklődés, és Lechner Ödön művészete között. Ő pedig nem más, mint Huszka József (1854–1934).

Huszka személyét és munkásságát a XIX-XX. század fordulóján szinte folyamatosan országos érdeklődés övezte. 1895-ben megjelent műve, amely A székely ház címet viselte, és amely a székelykapu első tudományos leírása volt. A magyar ornamentikáról szóló művei (Magyar ornamentika, 1898.; A magyar ornamentika hun eredete, 1912.; A magyar turáni ornamentika története, 1930.) pedig hamar a hazai rajzoktatás elemévé váltak. Huszka eleinte a reneszánszból próbálta levezetni a magyar motívumkincs sajátosságait. Hamarosan azonban jóval tágabb időhatárok emlékanyagát kezdte vizsgálni: látókörébe kerültek a honfoglalás kori régészeti leletek is. A magyar ornamentika reneszánsz eredeztetése mellett kidolgozta elméletét az őstörténeti eredetű motívumkincs évezredes megőrzéséről. Ő úgy gondolta, hogy a hímzett szűrök és a subák díszítése az, ami az idegen eredetű reneszánsz hatásától mentesen megőrizte az Ázsiában belénk ivódott ősi magyar díszítést. Egyre inkább a népművészet alkotásai felé fordult, a textileken kívül tulipános ládák és bútorok, kerámiák, székelykapuk is gyűjtési körébe kerültek. Az ősi származás hangsúlyozásával a népművészet emlékei „fogyaszthatóvá váltak” az úri osztályok számára is, Huszka – kortársaival együtt – tehát fontos szerepet játszott a népművészet iránti társadalmi érdeklődés felkeltésében. Huszka József A magyar díszítő stíl (1885) című albumban fejtette ki először, hogy a magyar népi díszítőművészet elemei a perzsa és az ind magaskultúrákkal rokonok. Alapötlete nem új, prekoncepciója ismerős, hiszen mind a nyelvhasonlítás, mind az ősvalláskutatás tájékozódott már Ázsia belsejében, sőt éppenséggel Perzsiában. Csakhogy az eredetiség kérdését Huszka élesebben fogalmazta meg romantikus eszmei elődeinél, mert kiegészítette azzal a tétellel, hogy az elnyugatosodott magyar művelődés keleti alapjaihoz kívánt visszanyúlni, a népművészet páratlan sajátosságait kimutatandó.

Ebből a szempontból őt tekintette mintaképnek Lechner Ödön. Értelmezhetjük a mintát akár szó szerint is, hisz Huszka munkájának motívumkincsén alapult aztán Lechner Ödön több épületdíszítése is.

A századforduó Magyarországa egyszerre volt az önkeresés és az önmegtalálás korszaka. Érthető tehát, ha a Kiegyezés utáni gazdasági fellendüléstől egyre jobban virágzó országban eltérő nemzeti identitásképző elképzelések kaptak szárnyra. Az építészetben sokan ekkor látták elérkezni a várva várt időt, amikor az önálló művészi teremtés lehetősége megadatott. A magyar nemzeti stílus megszületni látszott. A másik részről viszont úgy gondolták, hogy ez az időszak, amikor az ország végérvényesen bebizonyíthatja, hogy az ezer év alatt tökéletesen beilleszkedtünk az európai közösségbe, elsajátítva annak minden művészeti megnyilvánulását és szokását. Konkrét épületekre képletesen kivetítve azt is mondhatnánk, hogy Lechner Ödön Iparművészet Múzeuma állt szemben Alpár Ignác európai historikus stílusokat bemutató Vajdahunyadvárával. Ez utóbbi számadás arról, hogy mi magyarok is tökéletesen elsajátítottuk a román kortól kezdődően a nagy európai művészeti korszakokat, előbbi pedig egyfajta lázadás volt a túlzott európaisággal szemben. Ez a vonal büszkén vállalta a távol keleti származástudatot, hisz ebben vélték felfedezni egyediségünk kulcsát. Lechner formabontó múzeumi épülete pont, hogy az ősi, Ázsiából eddig hurcolt és itt hűen megőrzött magyar ízlésünket és formavilágunkat szólaltatja meg. Lechner, hogy e célt minél hitelesebben elérje, maga is folytatott egyébként kutatásokat, kiderítendő, hogy mi is lehet az az ősi népstílus, amiről úgy gondolta, hogy máig parázslik bennünk, és elég arra csak ráfújni, és lángra kap. Ebben volt segítségére a Huszka-féle kutatás.

Huszka József kutatásainak köszönhetően Lechner Ödön interpretálásában a magyar parasztok szűcsmintái felkerültek (többnyire) Budapest házainak homlokzatára. A magyar nemzeti stílus megszületett, hisz úgy vélték, hogy ezzel az ornamentikával a lehető legtörténetibb díszítéseket sikerült megtalálni. Azt, ami csak ránk jellemző egész Európában, és amely még az ázsiai őshazában gyökerezik.

A probléma azonban az (volt), hogy Huszka Józsefet megcáfolta a tudomány, és a néprajz ma is a tudománytalan teóriák leghatásosabb képviselőjének tartja őt. Azon feltevéseit, hogy a magyar népi díszítőművészet egyes elemei egyenes ági leszármazottságban állnak a feltételezett ázsiai őshazában kialakult motívumkinccsel, a szűkebb szakma visszautasította, és azt teszi mind a mai napig...

Ennek alapján kérdéses, hogy mennyire lehet ősi magyar a Lechneri ornamentika, és hogy ezzel mennyire sikerült a mesternek igazán egyedit alkotni. Persze minden relatív. Ha a tudományos világ nem is fogadja azt el, hogy a legősibb díszítéseket sikerült megtalálnia Huszkának és rajta keresztül Lechnernek, az Iparművészeti Múzeum, a Földtani Intézet vagy a Postatakarékénztár és sok más épület nagyon egyedi színfoltjai az egyetemes szecessziós építészetnek. Azt pedig Huszkától sem vitathatjuk el, hogy, habár tudománytalanul közelített, de ő volt az első, aki a népi díszítőművészetben tudományos problematikát látott.

Forgórózsa motívum Huszka könyvében...          

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és Lechner Iparművészeti Múzeumán

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hímzésrajz...

 

 

 

 

 

 

 

 

... és vakolatdísz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szűcshímzés rajza...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 ... és majolika

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ködmön Beszterce környékéről (ma Románia)...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és falfestés az Iparművészeti múzeum szélfogójában

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Somogyi ködmön ujja...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

... és az Iparművészeti Múzeum egyik faldísze

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zalatnai (ma Románia) szűcshímzés

 

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.